If We Ever Meet |4.|

Lehet, hogy hozok ma még hozok egy részt. :) Vallomással tartozok! Valahogy ez a sztori sokkal közelebb áll a szívemhez.. Nem tudom miért..:)
Ja, igen... Nagy keresgélések árán, megtaláltam a sztori zenéjét.:) Tudom, nem a legjobb, de a szöveg a lényeg.:D






Mivel a When It Rains-nek nemsokára vége (max. még 5 rész.) ezért a hétvége folyamán ki fogok írni egy szavazást, a választható sztorikkal.:)

A busz csak haladt, megállás nélkül. Már azt hittem, hogy sosem fogunk odaérni, amikor Liz megbökött.
-Nézd! Ki volt írva, hogy Üdvözöljük Loitsche-ben! -Liz még az eddiginél is izgatottabban vigyorgott, és beszélt. Be nem állt a szája.. Már kicsit fárasztó volt, főleg úgy, hogy teljesen stresszben voltam, a találkozás miatt.

A busz megállt az állomáson, és kinyíltak az ajtajai. Idegesen álltam fel, úgy mozogtam, mint egy robot.
-Több lazaságot, Suz! -Tette Liz a kezét a vállamra.
-Könnyű ezt mondani.. -Az állomás előtt álltunk. Ide beszéltük meg a találkát, pontban fél nyolckor. Bill sehol sem volt. Idegesen lestem az órámat. Már háromnegyed nyolc volt.
-Nem fog eljönni.. Nem fog.. -Néztem rá félve Lizre.
-Jaj, dehogynem! Csak.. késik. Te is szoktál késni. -Próbált nyugtatni, de nem egészen sikerült.
-De.. Mi van, ha nem is akar megismerni? -Aggodalmaskodtam tovább.
-Ki nem akar megismerni? -Hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögül. Rögtön megfordultam, és amint megláttam, nem hittem a szememnek. -Élőben még ellenállhatatlanabb... -Jegyeztem meg magamban.
-Ööö.. Bill? -Teljesen zavarban voltam, ami látszott is. Fülig vörösödtem, és retardáltan vigyorogtam.
-Igen. Suzie.. -Felé nyújtottam a kezem, és mint a jó kislányok, kezet akartam vele fogni. -Miért kell ilyen robotnak lennem mindig? -Figyelembe sem vette a kezemet, átölelt. -Ja, hogy a korombeliek így köszönnek egymásnak?! -Akkor mehetünk? -Szakította félbe a gondolataimat, és az ölelést Liz.
-Ja. Te vagy Liz?
-Igen. -Liz csak forgatta a szemét. Nem értettem, hogy Ő miért nem izgul egyáltalán?!Csendben elindultunk kifelé az állomásról. Sokat sétáltunk, ameddig elértünk a helyig. Egész úton beszélgettünk. Csak Liz nem szólt bele a párbeszédbe. Sikerült feloldódnom, annyira, hogy még nevettem is, pedig nem szoktam nevetni az emberek előtt...
Beléptünk a bárba. Nem voltak sokan, csak épp elegen. Rögtön megpillantottam a képeken olyan sokat látott alakokat. Tomot, Gustavot, és Georgot.. A színpad mellett, a sarokban álltak, és a hangszereikkel voltak elfoglalva. Egy pillanatra Billre tévedt a tekintetem. Boldogan mosolygott, és a banda többi tagját figyelte.
-Jöttök? -Biccentett felénk. Szaporán bólogattam, és elindultunk a többiek felé.
Tom ijesztő nézéssel mért végig, aztán Lizt is. Nem tudtam, hogy valami baja van velünk vagy..? Másra nem is tudtam gondolni.
-Suzie? -Mosolygott rám Gustav.
-Igen..
-Bill sokat mesélt rólad. -Tette hozzá Georg, úgy, hogy fel sem nézett a gitárjáról. Tom még mindig nem szólalt meg. Lizt stírölte, egyfolytában, megállás nélkül, amit nem csodálok, mert Liz tényleg gyönyörű lány volt. Hosszú, dús fekete haja, hatalmas, smaragdzöld szemei, és hófehér bőre nagyon különlegessé tette őt. Vékony alkata láttán mindenki azt hihette, hogy egy törékeny kis porcelánbaba, de igazából nagyon harcias, és erős volt. Nagyon sok akarat volt egy ilyen aranyos kislányban. Apropó, kislány... Nem volt valami alacsony, 175 cm.
-Sokat? -Nevetett Gustav. -Mindig róla beszél. Legtöbbször elfelejt levegőt venni. -Megint fülig vörösödtem, és a földet néztem. A szemem sarkából figyeltem Billt. Az egyik kezével eltakarta az arcát, és nagy levegőt vett.
-Srácok, mindjárt kezdünk! -Jött oda valami fülhallgatós pasas. Mind a négyen egyszerre bólintottak.
-Bill! -Biccentett öccse felé, Tom. Arrébb mentek, és valamit sugdolóztak, aztán visszajöttek, és már mentek is fel a színpadra.
Szerettem a zenéjüket, és Lizzel is megszerettettem. Az utóbbi hónapokban - bevallom -, csak Billről beszéltem. Imádtam a zenéjüket, ezért teljes extázisban néztem végig a koncertet, az első sorból.
-Ugye milyen jó?! -Fordultam Liz felé vigyorogva. Csak bólogatott.
Miután lejöttek a színpadról, mind a négyen teljesen fel voltak dobva. Láttam rajtuk, hogy imádják a zenét, és tényleg beleadnak mindent. Kicsit sajnáltam is, amiért még nincsenek felfedezve, de őszintén hittem benne, hogy egyszer kitörnek ebből a koszos kis városból, és mindenki ismerni fogja Őket.

-Milyenek voltunk? -Kérdezte izgatottan Bill, amikor már az utcán sétáltunk.
-Nagyon tetszett! Iszonyat jól csináljátok! -Időközben felfedeztem, hogy valami kezd alakulni Liz és Tom között. Tom folyton Lizt nézte, ahogy Liz is Tomot. Néha egymáshoz szóltak, és akkor is égett közöttük a levegő.
-Tomnak van barátnője? -Bill nagyon furcsa arcot vágott, amikor megkérdeztem. Kicsit el volt keseredve.. -Nem azért mert olyan nagyon érdekel, csak nézd meg Őket.. -Mutattam az említett személyekre. Egymás mellett jöttek, csendben, a földet nézve.
-Nincs.. A bátyám nem híve a kapcsolatoknak. Szerintem nem is lesz egy darabig..
-Miért?
-Nem tudom.. Nem szeret megfelelni másoknak. Nem szereti a korlátokat.
-Értem. És.. kényelmes az a kanapé? -Próbáltam terelni a témát.
-Nem tudom. Még nem próbáltam. -Mosolygott.
-Akkor majd elmesélem. -A két G kicsivel később elment a másik irányba, mert nem ugyanarra laktak mint az ikrek.

-Anya?! -Nyitotta ki Bill a házuk ajtaját.
-Konyha! -Hallatszott a válasz. Bejöttünk, levettük a cipőnket, felakasztottuk a kabátunkat, és Bill után indultunk a konyhába. Kicsit feszült voltam. Nem szerettem csak úgy bemenni mások házába. Főleg olyanokéba, akiket nem is annyira ismerek. Kivéve persze Billt..
-Gordon? -Ült le Tom a székre.
-Még nincs itthon. Nemsokára jön. -Az ikrek anyja megfordult, és ránk mosolygott. -Liz és Suzie?
-Igen.. -Feszülten mosolyogtam.
-Simone Kaulitz vagyok! -Mind a kettőnket átölelt, és visszatért a főzéshez. -És, milyen volt a koncert?
-Eszméletlen! -Hosszú csevegésbe kezdtek a fellépésekről, és a zenéről. Én csak csendben hallgattam Őket. Néztem Billt.. Olyan nagy odaadással beszélt a zenéről. Még senkit sem láttam ennyire lelkesedni valami iránt. Olyan édes volt, olyan utánozhatatlanul aranyos. Ahogy beszélt és nevetett. Szinte elolvadtam. Annyira remegett a térdem, hogy nekidőltem a falnak, hogy meg ne adja magát a lábam, mert képes lett volna rá. Amikor mosolygott, engem is mosolygásra késztetett. Csak neki volt ilyen mosolya, ilyen kisugárzása, ilyen stílusa és ilyen nagy elszántsága. Imádni való..
-És te Suzie? -Nézett rám kedvesen Simone. Annyira elvesztem Bill kisugárzásában, hogy nem is figyeltem miről beszélgetnek.
-Elnézést, miről is volt szó? -Simone sejtelmesen mosolygott.
-A zenéről..
-Nem, én nem zenélek.. Én.. Kosarazok..
-Tudom, tudom, Bill mesélte. Tetszik?
-Én.. hát.. én... én... -Teljesen elvörösödtem, a lábam még az eddiginél is jobban remegett, és feszülten lestem Lizt. -Most ezt Billre értette? -Próbáltam jelezni Liznek, hogy mire gondolok. Megértette, és rögtön rázni kezdte a fejét. Fellélegeztem, majd leesett, hogy a kosárról beszélt. -A kosár? Persze, nagyon.
-Ilyen törpe mérettel is felvettek? -Mért végig Tom. Ez volt az első, hogy hozzám szólt.
-Nem csak arra mennek, hogy milyen magas az ember.. -Rögtön éreztem, hogy Tommal nem lesz valami jó a kapcsolatom.
-Tényleg, milyen pici vagy! -Jegyezte meg Simone mosolyogva. Annyira tudtam utálni, ha a magasságommal jönnek.
-Zöldszemű szörnyeteg.. -Suttogta Tom, majd kiment a konyhából. Közelebb álltam Billhez, annyira, hogy a fülébe súghassam:
-Mi a baja velem? -Furcsa érzés öntött el, amikor a vállára tettem a kezem - mert máshogy nem értem volna el, és féltem, hogy a térdem remegése miatt nem tudom tartani magam -, és olyan közel voltam az arcához. Mintha szállnék a levegőben.. Mintha kívülről figyeltem volna magam..
Egyre jobban remegett a térdem, és az még nehezített a helyzeten, hogy lábujjhegyen álltam.
-Fogalmam sincs.. Durcizik, majd megunja. -Rántott egyet a vállán, amit nem kellett volna, mert kishíján összeestem.
-Oh.. Értem.. -Ajtócsukódást hallottunk, utána lépteket a konyha felé és egyszer csak megjelent egy szakállas, magas ember.
-Sziasztok! -Olyan nyugodtság volt az arcán, hogy szinte megijedtem.
-Áá, drágám! -Mosolygott a férfire Simone. -Ő itt Liz, a kicsi pedig Suzie. -Erőltetett mosoly ült ki az arcomra. "A kicsi.." -Lányok, Ő Gordon!
-Jó estét... -Idiótán integettem. Majd Billre néztem. Mosolygott, majd biccentett, hogy menjünk utána.
-Ez itt a szobám. Az szemben Tomé. Lent van anyáéké.. A fürdő is lent van. Meg a nappali.. -Mutogatott összevissza Bill. Liz lent maradt csevegni Simone-nal a festészetről, és a festményekről. Ott álltunk ketten, a szobájában. Nagyon feszült voltam, nem gondoltam volna, hogy valaha leszünk ilyen furcsa helyzetben vele.. Nem is olyan furcsa. Csak ott állunk a szobájában... Ketten... Úgy, hogy azt hiszem, én többet érzek... Lehet, hogy ez csak nekem furcsa? -Akkor, a kanapét választod?
-Azt.. azt hiszem..
-Nem kell egy... póló?
-De.. őőő.. igen.. kéne.. -Adott egy piros - nem valami hosszú - pólót, és egy rövid gatyát.
-Nem kéne.. Mondjuk.. Kibékíteni velem Tomot? -Kérdeztem, amikor Liz, Bill, és én, Bill szobájában ültünk.
-Hogy?
-Van egy hülye ötletem.. Szerintem.. Hülyeség, de megpróbálhatnánk..
-Na?
-Mit csinál most?
-Gondolom nyúzza a gitárját..
-Akkor.. át lehet hívni.. -Annyira hülyeségnek tartottam az ötletet, hogy inkább nem is mondtam ki.
-Felelsz vagy merszezni? Ezt akartad mondani, Suz? -Fejezte be a mondatomat Liz.
-Iiigen.. -Feszülten mosolyogtam. Bill felpattant, átment Tomhoz, és vele együtt tért vissza.