Randomizee

Be kell vallanom nektek valamit..
Mostanában megváltoztam...
Nagyon...
Nagyon...
És már nincs akkora szerepe a tokio hotelnek az életemben..
Nem ők az elsők...
Hanem...
A..
One Direction!
Nos ezzel csak azt akartam mondani, hogy az életemnek egy része lezárult. Valószínűleg soha nem fogok többé írni, mert magamra nézve szánalmasnak tekintem. Emós sem vagyok már, úgyhogy ezvan.
De segáz, mert egy csomó ths blog van még a világon.

Hellosziaa:3

If We Ever Meet II. 3.

Sziasztok!

Először is, köszönöm, hogy attól még, hogy nagyon ritkán van csak rész, és nem is szoktam kommentet írni sehova, még mindig megvan a napi 50 látogató! Ezzel csak az a baj, hogy nem tudom, hogy az az 50 csak véletlen talál ide nap mint nap, vagy pedig olvassa is az írásomat.. Szóval, ha nem nagy gond, akkor írnátok egy rövid szöveget, akár chatbe, akár kommentként? Elég annyit, hogy "itt vagyok", csak tudjam, hogy van kinek írnom.

És köszi Heni, hogy jeleztél! :) Jó olvasást!

A két, egyébként is ideges emberke szikrákat szóró szemekkel néztek minket. Annyira lesokkoltam, hogy nem tudtam megmozdulni, csak majd' megállt a szívem, és remegtem. Segítségkérően Billre néztem, akinek a pofázmánya olyan volt, mintha kihipózták volna, és ugyan olyan szemekkel bámult rám. Nagyot nyeltem. Nem jött ki egy hang egyikünk torkán sem. A pillantásomat az emberekre kaptam. Egy férfi és egy nő.. A nő egy látszólag nem drága, ezüst színű táskával a karján, egy rövid, ugyancsak ezüst színű koktélruhában, felcsatolt sötétbarna hajjal, és hosszú szürke fülbevalóval dőlt neki a falnak. A pasi, fekete öltönyben, hozzáillő fekete vászon nadrágban, és csúcsos orrú cipőben, gyilkolásra kész tekintettel nézte a nőt. Még mindig le voltam fagyva... Ahogy a levegő is, mint a Windows.
-Maguk meg mi a retkes faszt csinálnak itt?!! -Üvöltött a férfi. Gyorsan magamra kaptam a takarót, és kiugrottam az ágyból. Billt magam mellé rántottam, és őt is eltakartam.
-Jéé, mi meg hogy kerültünk ide? Hööö.. Furcsa.. -Próbáltam kezelni a helyzetet, de nem a legjobb ötlettel.
-Tűnjenek innen!! -Toporzékolt a pasas.
-Ő itt a férjem! Bemutatom Alen-t, a kedvesemet, aki nem tud semmi, csak üvöltözni! És még a nászutunkat is elcseszte! Mert flörtölgetni jó a pincérnővel, ugye drágám?! -Fordult szembe a nő, üvöltözve a 'férjével'.
-Most mi a szar bajod van? Az miért flörtölés, hogyha megjegyzem, hogy szép a szeme?!-A pasi is szembefordult a feleségével, és kitárta a karját.
-Miért flörtölgetés? Nekem persze nem tudtad volna mondani, igaz?! És a másik! Amikor 'beszélgettünk' az esküvőnk előtt! Emlékszel?! Azt mondtad nagy a seggem!
-Nem mondtam! Te mondtad! "Drágám, ugye hogy nagy a fenekem?"
-Igen, és te erre úgy válaszoltál, hogy "Igen édesem!" -A házaspár már nem is foglalkozott velünk, szerencsétlen "vendégekkel" akik csak szégyenkezve álltak, egy kis takaróval eltakarva.
-Ki tudunk közöttük surranni? -Súgtam Billnek.
-Próbáljuk meg... -Magunkra csavartuk a takarót, és elindultunk az ajtó felé. A pár még mindig egymásnak esve üvöltözött, észre sem vették, hogy elmentünk mellettük. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a pasi megszólalt:
-Maguk meg hova mennek?!
-Hát.. Hát.. -Hebegtem, mert nem tudtam értelmesebbet mondani.
-Most azonnal lemegyek szólni a szálloda igazgatójának! Nagyon megbánják, hogy bejöttek ide! -Már indult az ajtó felé, de Bill elé állt.
-Várjon! Nem lehetne máshogy elintézni? -Kérdezte feszengve. A férfi egy darabig csak szúrós szemmel nézett, hol Billre, hol rám.
-Hogy? -Bill összedörzsölte a mutatóujját, és a hüvelyket, jelezve, hogy pénzzel. -Ááá, értem. -A férfi hangja nyugodtabban csengett, a nőnek pedig felcsillant a szeme, és pénzéhes vigyor ült ki az arcára. Legszívesebben leharaptam volna a fejem, utána összevertem volna magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam Billt. -De.. Nem hinném, hogy magának lenne annyi pénze, amennyi nekem kell. -Vonta fel az egyik szemöldökét.
-Alen! -Fogta meg a nő a férje vállát. -Ne kötözködj!
-Nyugi Susan. -A nőre pillantott. -Szóval.. -Nézett újra Billre. -Nagyon sokba fog ez magának kerülni.
-Nem baj. Csak ne tudódjon ki..
-Miért, ki maga? -Eltakartam a kezemmel (azzal a kezemmel, amelyik épp nem a takarót fogta) az arcom, és magamban szitkozódtam, hogy vannak még ilyen hülyék.
-Nem lényeges, csak ne tudja meg senki. Ha lehet...
-Megbeszéltük.. De csak ha most azonnal elővarázsolja a kest.
-A szobámban van.. Szemben.. Át kell mennem érte.. -Mondta szaggatottan.
-Rendben, de a nőcske itt marad. Hogy legyen miért visszajönnie. -A pasi magához rántott, majdnem leesett rólam a takaró, de erősen fogtam, ezért sikerült megmenekülnöm egy még szánalmasabb helyzettől.
Bill ijedten rám pillantott, majd bólintott, és a földet nézte.
-Felöltözhetnék? -Nézett a gatyájára.
-Csak tessék. -Csak egy takaró volt nálunk, ezért kiszedtem a karom, a férfi szorításából, és takarva magunkat elbotladoztunk Bill gatyájáig. Felvette, és megkerestük az én ruháimat is.
Miután felöltöztünk, visszadobtuk a takarót az ágyra, és Bill megtalálta a kulcsot a hátsózsebében, majd átment a szobánkba. Nekem ott kellett maradnom a nagyon furcsa párral egy szobában. Ideges voltam, és úgy éreztem, hogy egy gusztustalan szemét állat vagyok, amiért Billnek fizetnie kell, nagyrészben miattam.
Pár perc múlva visszajött a tárcájával.
Az ingjét nem találtuk meg, valószínűleg eldobtam a folyosón, az egyik ember meg elvette. Nem tudtam a cselekményre koncentrálni, hogy éppen mi történik, mert majdnemhogy csorgó nyállal néztem Bill meztelen mellkasát.
-Mennyi is kell? -Állt szembe a pasassal Bill. Kivett egy hatalmas összeget (körülbelül 0,5 éves fizetésem) és vigyorgott.
-Ennyi elég lesz. -Bill csak forgatta a szemét, és elrakta a tárcáját. -Mehetnek. Nem tudódik ki. De lenyomozom ki maga. Tetszik a pénze. -Nem volt nehéz lenyomozni, "ki Ő".
-Bill Kaulitz, ne fáradjon. -Sóhajtotta Bill, majd kiment az ajtón. Mentem utána, mint egy pincsi kutya. Féltem, hogy most nagyon le leszek baszva, esetleg... Najó, a legrosszabbra még csak gondolni is borzalmas.
Hangos csapódással csukódott be a szobaajtó. Megálltam előtte, és félve fürkésztem az arcát. Egy darabig nem szólt csak a fejét fogta. Szörnyen éreztem magam, hogy ki kellett emelnie egy csomó dollárt a tárcájából. Nekem már az is fájt, ha egy, egyetlen egy eurót költ rám, nemhogy ennyit...
-Ez.. -Rám nézett. -Váratlan volt.. -Cinikusan felnevettem, mondhatni hisztérikusan, mert kicsit megnyugodtam, vagy inkább levezettem a stresszt a röhögéssel.
-Nekem mondod?!
-De legalább nem lesz mint csámcsognia a médiának. -Mosolygott. Szerintem nem fogta fel a helyzet jelentőségét.
-Nem lesz min csámcsognia? Hahó! Ez az ember amilyen pénzéhes, ha leesik neki, hogy te vagy Bill Kaulitz, rögtön szalad a legnagyobb pletykalaphoz beköpni! Mi van Schätz, beszívtál? -Mondtam magamban.
-Ilyet még nem csináltam. -Tovább vigyorgott. -Egyszer mindent ki kell próbálni.
-Hát persze, nem jöttem volna rá egyedül, hogy ilyet még nem csináltál! Mivel arról én is tudnék. Megint csak Hahó! Én voltam neked az első, és egyenlőre az egyetlen, szóval csak emlékeztem volna rá, ha másnak a hotel szobájában szexelünk. -Még mindig csak a gondolataimban beszéltem, mert inkább nem mondtam ki hangosan.
-Komment?
-Ez valami jel.. Háromszor láttak meg minket egy nap.. A parton, a Liftben, és most ott..
-Ez csak egy volt. Úgy értem, a parton, és a liftben csak csókolóztunk. Vagyis.. A parton csak csókolóztunk, -Hangsúlyozta ki a 'Csak' szót. -a liftben már nem csak..
-Téptük egymásról a ruhát, igen.. -Javítottam ki.
-És a szobában volt a végkifejlet.
-Láttad a fejüket? -Kitört belőlem a visszafojtott nevetés, ahogy Billből is.
-Hogy veszekedtek. A friss házaspár.. -Közelebb mentem hozzá, és átöleltem.
-Sose házasodjunk össze. -Mosolyogva hozzábújtam, mert nem gondoltam, hogy rosszat mondok, vagy hasonló. Bill savanyú képet vágott, és megborzongott. Ebből persze nem sokat érzékeltem. Én és az okos ötleteim, fogtuk magunkat, és elsétálgattunk a pénztárcámig. Ott kivettük az összes pénzemet, és visszasétálgattunk Billhez.
-Tessék.. -Nyújtottam át neki a "csekélyke" összeget.
-Nem kell, hagyd.
-De!
-Nem!
-De!
-Nem!
-De!
-Nem! -Már nem válaszoltam, csak a zsebébe gyűrtem a pénzt, és győzedelmesen mosolyogtam.
-És most egy kicsit utána nézek valaminek a neten. Használhatom a gépedet? -Mintha elfelejtettem volna, az előbbi incidenst a szomszéd szobában, keresni kezdtem a Laptopját.
-Persze. -Leült az ágyra, és nagyot sóhajtott. -Olyan fáradt vagyok. -Melléültem, és beüzemeltem a gépet.
-Nekem mondod? Egész nap járkáltam, ide-oda.
-Én a lépcsőn járkáltam ide-oda. -Cinikusan vigyorgott, majd átkarolta a derekam. A hipermodern Apple laptop közben betöltött. Felmentem a netre, nem akartam mondani Billnek mit keresek, ezért a nagyon régen (körülbelül szeptember 13.-a óta) látogatott közösségi portálra mentem fel. Annyira régen néztem, hogy a jelszót is csak több próbálkozás után sikerült beírnom.
-Ilyen nehéz a jelszavad?
-Szívesen elmondom, de nem tudod megjegyezni.. -Mondtam, és fel sem pillantottam a kijelzőről.
-Oké, próbáljuk meg.
-'div.post img.imgright12px' Biztos érted honnan idéztem? -Ez tulajdonképpen a Css szerkesztéshez való kód egy része.
-Ööö.. Persze.. Igen.. Én is ismerem.. -Bizonytalanul csengett a hangja. Tudtam, hogy még csak nem is hallott a Cssről.
-Kedvesek ezek a fanok.. Szeretem Őket.. Komolyan. -Húztam a szám, amikor megláttam a kedves megjegyzéseket az üzenőfalamon. -Ezt bírom.. Mindenki ellenem van, hogy mekkora szar vagyok, meg satöbbi, és azt mondják, hogy nekik kéne itt lenniük.. Szánalmas. Abba nem gondolnak bele, hogy velük ugyan ezt csinálnák, és nekik ez ugyan úgy fájna. Speciel engem nem zavar, mert érzelemmentes vagyok, az ilyen kis senkik felé. Mert én nyugodtan mondhatom, hogy vagyok Valaki, mert egész életemben tanultam, és most tessék, vörösdiplomás leszek. Köszönöm Suzie, elérted magadnak.
-Jóó, nyugi, nem a világ vége. -Bill sejtette, hogy miket fognak nekem kiírni. Amíg Ő engem nyugtatgatott, gyorsan lezártam az üzenőfalra való írásokat, idegeneknek, és minden egyéb ismerősi jogot is megszüntettem. -Az a fontos, hogy itt vagy, és szeretlek. Ne érdekeljen, hogy mit gondolnak mások. -Átölelt. Imádtam, hogy mindig meg tud nyugtatni, akár egy mondattal, vagy érintéssel is.
-Csak nem féltékeny vagy?-Mosolygott.
-Csak egy kicsit.. Félek, hogy valaki elvesz tőlem..-Hozzábújtam. Olyan jó volt mellette.
-Senki nem vehet el tőled. Senki más nem érdekel, és soha nem is fog. Csak téged szeretlek, és veled, egyedül veled akarom leélni az életem. -Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Bill Kaulitz, az a Bill Kaulitz, akiért lányok milliója van oda, köztük én is, egyszer ezt mondja..
"Veled akarom leélni az életem!" Ez a mondat, mámorosan visszhangzott a fejemben.
-Én is kicsim. Csak veled! -Ő volt az én mindenem. Az összes hibájával -márha volt egyáltalán- együtt, minden porcikája, minden mondata, és pillantása az életemet jelentette. Ha Ő nem lett volna, talán én sem lennék. Egyszerűen szeretem, nem tudom máshogy kifejezni.
Amikor visszatértem a géphez, persze rögtön ráakadtam a képre, Lies Angeles oldalán.
-Háá.. Tudtam. -Ördögi vigyor ült ki az arcomra, és valami gonosz tervet forraltam.
-Ez mi? -Engedett el Bill.
-Semmi, csak épp a kávémra vártam, amikor odajött egy ilyen gusztustalan izomtorony.-Ahogy kimondtam az 'izom' szót, megborzongtam. -És lekaptak vele a fotósok. Na, hogy megmondtam magamban, hogy tuti befutó sztori lesz.. "Suzie megcsalja Billt, egy hústoronnyal."
-De.. Nem.. Ugye? -Halál félelemmel az arcán, halkan fürkészte a tekintetem.
-Úristen! Dehogyis! Mit gondolsz te rólam?! -Ez tárgytalan kérdés volt.. Egyszer már 'megcsaltam', de azt nem nagyon mondhatjuk annak... -Miért csalnálak meg egy ilyen ízléstelen, izmos emberszabásúval? Meg úgy egyáltalán minek csalnálak meg?! -Kicsit felemeltem a hangom, mert utáltam, ha az emberek nem biztosak az érzéseimben.. Vagy nem nekem hisznek, hanem egy béna paparazzinak.
Bill nyugodtan fellélegzett. Újra átölelt.
-Akkor jó. Megnyugodtam..
-Soha sem foglak megcsalni. Soha. Érted kicsim? Soha! -Lecsuktam a laptopot, és melléfeküdtem. Elfelejtettem említeni neki, hogy van barátom... -Hol van a fényképező? Megnézzük a képeket? -Bill bólintott, felállt, és keresni kezdte a gépet. Benézett minden fiókba, a táskáiba, a gatyák zsebébe. Sehol nem volt. Segítettem neki keresni, de nem találtuk.
Háromnegyed óra, és egy egész szoba felforgatása után, csak nem lett meg a gép.
-Ugye nem hagytad el? -Takartam el az arcom, a tenyeremmel.
-Nem, nem, nem! Nem hagyhattam el! -Fel-alá járkált a szobában, a fejét fogva. -Átnézek a szembelévő szobába. Hátha otthagytuk.
-Megyek veled. -Átmentünk a másik szobába. Csak a nő volt ott. -Elnézést, de szerintem itt hagytuk a fényképezőnket.. -Löktem félre a nőt.
-Nem, itt nem hagytak semmit. Suzie, és Bill. Mostmár tudjuk kik maguk! -Egyik kezét csípőre tette, a másikkal pedig össze vissza mutogatott. Kicsit csücsörített is, amikor befejezte a mondandóját.
-Hülye ribanc.. -Súgtam halkan.
-És leszerveztünk egy találkozót egy újsággal. A férjem épp most találkozik velük.-Majdnem elnevettem magam amikor elmondta.
-Ilyen béna, elmondja a kis titkukat? Idióta.. -Vigyorogtam magamban. Ránéztem Billre, akinek már tényleg, többszörösen hipózott színre váltott. Úgy állt ott, mint aki most tudta meg, hogy minden számára fontos ember meghalt.
-És elmeséljük az újságnak, hogy mit csináltak a szobánkban. -Még mindig azzal a ribancos arckifejezéssel állt ott az a nő. Bill, pedig még mindig ledermedve, holt sápadtan, nekidőlt az ajtónak. Kezelnem kellett a helyzetet. Durván meglöktem a nőt, és véletlen Billt is, mert kirohantam az ajtón, le a recepcióhoz.
Körülnéztem, hátha megtalálom az egyedeket, de nem láttam őket sehol. Bementem a hotel éttermébe, mert gondoltam ott vannak. Milyen igazam volt. Hát persze hogy ott voltak.
Tankként közeledtem feléjük, és amikor már elég közel voltam, az újságíró kezében megláttam, az elveszettnek hitt fényképezőt.
Szinte éreztem, hogy földbe gyökerezik a lábam, és szinte hallottam, ahogy magamban lassan, szaggatottan kimondom "-Te-jó-isten!"

If We Ever Meet II. 2.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyi ideig nem raktam fel részt, de nem nagyon volt időm és ihletem írni. Mivel most beteg vagyok, ezért írtam egy részt. :) Pár kommentnek örülnék, akár chatbe, akár a rész alá (ha még egyáltalán vannak olvasóim), így legalább tudnám, hogy érdemes-e még írnom. Mostantól ígérem, hogy többször fogok részt rakni! Jó olvasást! :)

 

Bevágtam magam mögött az ajtót, és szélsebesen leszáguldottam a lépcsőn, amikor észre vettem, hogy mezitláb vagyok, és rövidgatyában. A lépcső közepén majdnem pánikrohamot kaptam, hogy több ember is meglátott rövidben. Tudniillik elég csekély az önbizalmam.
-Nem mehetek vissza.. Még nem.. -Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam, és továbbmentem a lépcsőn, mint akinek természetes mezitláb járkálni, rövidgatyában.
Gyorsan kivágódtam a hotel bejáratán, és amilyen gyorsan csak tudtam a partra siettem, ahol már tegnap megfigyeltem, hogy van ott egy kávézó szerűség.

Gyorsan elhappoltam a helyet egy izmos doppingembertől, aki épp oda pályázott. A pult felé fordultam, és fáradtan rákönyököltem. Ki kellett szellőztetnem a fejem ezután a koncert után, és a Richarddal való veszekedés után. Miután megcsókoltam Billt, megkerestem Richardot. Este már nem is beszéltünk, reggel pedig összevesztünk, és most itt vagyok.
-Hé, ide én akartam ülni. -Állt mellém a műember.
-Szívtad. -Válaszoltam unottan. Egy pillanatra a ránéztem, és csak a hányingerkeltő kockákat láttam a hasán. Barna volt, mint a négerek, és tényleg, már majdnem behánytam a puszta látványától is. -Mit állsz itt? -Néztem fel az arcára, ami ugyan olyan barna volt, és gusztustalan. Végigmért, és mély gondolkozásba esett, legalábbis ha az ilyen izomtorony emberek úgy gondolkodnak, hogy rajtuk van a 'botoxvigyor' és néznek ki a fejükből, mint a hülyék, akkor jól tippeltem.
-Téged már láttalak valahol.. -Mondta egy kis idő múlva.
-Biztos hogy nem Díszfasz. Na, kopj le, nincs hozzád kedvem. -Odajött a pincér. -Valami hideg kávét, kössz. -Intettem, hogy tűnjön el, mert fontos dolgom van. Sarkonfordult is már csinálta is a kávémat, de a melegsrác még mindig ott állt.
-Tudom, hogy ismerlek. Szása.. Azt hiszem.
-Kopjál már le! Nincs hozzád kedvem. -Próbáltam eldugni az arcom észrevétlenül, amennyire csak lehet. Az emberek biztos azt hitték, hogy ez az ember tetszik nekem. Pedig ha tudnák, mennyire gusztustalanak tartom ezt az izomtömeget, aki még mindig a napot takarja. Amikor kihozták a kávém, ledobtam a pultra valamennyi pénzt, és gyorsan arrébb mentem, be a tömegbe, hogy ne ismerjenek fel.
Leültem a homokba meginni a kávémat. Csak néztem a zajongó turistákat ahogy egymást fröcskölik a vízben, és arra gondoltam, hogy ha valaki le mer fröcskölni, kitekerem a nyakát.
Egy idő után már idegesített a zaj, úgyhogy megint arrébb kellett mennem, oda ahol már nem üvöltöznek az emberek.

Végül találtam egy csendes helyet, ahol csak a tenger zúgását hallottam. Megnyugtatott ez a hely.. Senki nem volt ott aki zavarhatna. El tudtam merülni a gondolataimban.

Pár órát ott feküdtem, észre sem vettem, hogy már 2 óra múlt. Lassan összeszedtem magam, és elindultam vissza a zajos tömegbe.

Ott bolyongtam már egy ideje, közben a Phantomrider-t dúdolgattam - amit tegnap a koncerten hallottam először. Nem kevesen néztek hülyének, hogy egy cipő nélküli, halkan dalolgató, itt, ahol mindenki olyan barna mint a négerek, sétálgat egy hófehérke-jegesmedve. Már fájt a lábam attól, hogy a betonon járkáltam, ezért kerestem valami cipőbolt féleséget.
Sok sétálgatás után találtam egy árust, ahol cipők is voltak, és egyéb ruhák. Bementem. Egy tükörrel találtam szemben magam. Már nem zavart, hogy rövidgatya van rajtam. Már nem feszengtem miatta. Valahogy ez most nem érdekelt.
Kerestem valami normális cipőt. Egyenként felpróbáltam párat, de egyik sem tetszett. A sor végén megtaláltam azt az aránylag olcsó csukát, ami valahogy más volt, mint a többi. Gondolkozás nélkül megvettem, és rögtön fel is vettem.

Este fele, amikor már sötét volt, körülbelül kilenc óra lehetett, meguntam a sétálgatást, és alaposan átgondoltam a dolgokat, arra jutottam, hogy mekkora paraszt voltam! Bocsánatot kell kérnem tőle! Méghozzá azonnal!
Azt sem tudtam hol vagyok, csak szaladtam arra, amerre a szállodát képzeltem. Mondott valamit tegnap, hogy melyikben szállnak meg, de nem nagyon emlékeztem a nevére. Egy kis bolyongás után eszembe jutott, és célba vettem a helyet.

Berobbantam az ajtón, és megláttam Billt a recepciónál ácsorogni. Nem vette észre, hogy valaki bejött, csak üres tekintettel nézte a portásasztalt. Gyönyörű arcán egy grammnyi smink sem volt, fekete nadrágban, és fehér ingben volt. Nem bírtam betelni a látványával. Az egész lénye annyira csodálatos. Feltölt energiával ha vele lehetek. Még mindig olyan furcsa és hihetetlen volt, hogy Ő engem akar. Pont Ő. Bill Kaulitz, a híres német rocksztár. Engem, ezt az egyszerű, csapzott gyerekkorú, kisvárosi lányt. De valahogy mégis így akarta a sors. Nem tudom, hogyan, nem is ez a lényeg. Hanem, hogy megtörtént. Szerettem minden hibájával együtt. Már nem is tudom, hogy hagyhattam el akkor régen.
Gyorsított léptekkel odamentem hozzá, és hátulról szorosan átöleltem. Kicsit meglepődött, hogy egyszer csak valaki átöleli a semmiből, de megismert, felém fordult és viszonozta a szorításomat.
-Sajnálom! Hülye voltam.. -Mondtam ki gyorsan. Egymásra néztünk és mosolyogtunk. -Nem kellett volna elhagyjalak egy béna iskoláért. -Féltem, ha most megcsókolom, annyira nekiesek, hogy nem tudok majd róla leszállni, és itt mindenki előtt fogom letépni róla az összes ruháját. És megcsalom Richardot.
-Miért nem tudlak már megunni? -Hadartam el gyorsan, és már kész, neki is estem. Úgy magamhoz rántottam, hogy féltem, hogy eltöröm a bordáját. Majd' megőrültem, amikor a nyelv piercingje végigsiklott ajkamon.
-Arra gondoltam.. -Átkarolta a csípőmet, és szédítő mosollyal nézett a szemembe. -Elmegyünk vacsorázni valahova?
-Persze! -Vágtam rá gyorsan. -Mehetünk is!
-Váárj! Még fel kell menni a tárcámért.
-Dehogy kell! Nem engedem meg, hogy bármit is fizess! Szóval gyere! -Megvonta a vállát, megfogta a kezem, és kisétáltunk a hotelból. Először nem tudtuk merre kéne menni, még azt sem, hogy nem vagyunk-e kicsit feltűnőek, de végül arra jutottunk, hogy kit érdekelnek a paparazzik? Senki sem ronthatja el az esténket. Találtunk, egy nem túl puccos, jó hangulatú éttermet. Az árlista is tetszett, szóval bementünk. Leültünk egy eldugottabb asztalhoz, a helység sarkába. Kis, kör alakú asztal, mellette két székkel, pont egymással szemben ültünk.
-Tudod mi van nálam? -Vigyorgott Bill. Azt hittem, valami idegesítőt fog mondani, például cigi, vagy a pénze.
-Biztos, hogy tudni akarom? -Kérdeztem vissza félve.
-Tuti. -Hatásszünet. -Fényképező.
-Nanee.. -Kicsit zavarban voltam, mert az is egy nemkívánatos tárgy volt.
-Itt van a zsebemben. -Turkálni kezdett a zsebében, hogy megmutassa a gépet.
-Elhiszem, nem kell elővenned. -Miután kimondtam az utolsó szót, meg is bántam. Még annál is vörösebb lettem, mint voltam, és legszívesebben az asztal alá bújtam volna. Nem.. Inkább mégsem.. Az is furcsa lett volna.. Mint az amerikai filmekben. Az asztal alá bújik a csaj.. Najóó.. Hagyjuk. -Miért csak az én fantáziám ilyen piszkosul perverz?!-Motyogtam magamban.
-Még nem venném elő ha lehet. Legalábbis közterületen. -Kajánul vigyorgott, annyira, hogy kivillant a tökéletes fogsora. Inkább az étlap mögé bújtam. Igazából nem akartam enni, csak inni egy kávét, vagy hasonlót.
-Tulajdonképpen te mit kérsz? -Toltam elé az étlapot.
-Még meg sem néztem, de szerintem semmit. Nem vagyok éhes. -Kényelmesen hátradőlt.
-Akkor minek jöttünk ide? -Kiismerhetetlen ez az ember.
-Azt hittem nem ettél egész nap.. Meg.. Rég romantikáztunk. Hiányzik a romantika. -Azt hittem, már sosem fogja egyikünk kimondani...
-A számból vetted ki a szót. -Fellélegeztem, hogy "Na végre!"
-Mást is kivennék. -Vigyorgott, és az asztalon lévő virágot kezdte piszkálni, amikor megjelent a pincér.
-Üdv! Választottak? -Nem akartam mondani, hogy "Kössz, nem vagyunk éhesek.." ezért inkább az első dolgot amit megláttam az étlapon, kimondtam.
-Duplatálas disznósületet kérünk. -Észre sem vettem, mit mondtam, csak akkor amikor Bill ijedten nézett rám. -Izéé... Bocsánat, az egyel azalattit olvastam.. Szóval.. Pizza.. Őőő.. Valamilyet, amin nincs hús. -Nyögtem ki végül.
-Rendben, rögtön hozom. -Azzal visszament oda, ahonnan jött.
-És ha van rajta brokkoli? -Idegeskedett Bill.
-Brokkoli? A pizzán? -Nevettem.
-Igen, képzeld, láttam már olyat.
-Ne idegeskedj. Nyugi.. Úgysem lesz rajta. -Megfogtam a kezét, amit az asztalon pihentetett, és nekem már ez is 'olyan romantikus volt'. Az egész lénye lázba hozott, amikor csak ránéztem. Bámultam a kezét..Elég furcsa.. A filmekben a szerelmesek egymás tekintetében vesznek el, de én a kezében gyönyörködtem, amíg Ő próbálta felvenni a szemkontaktust.
-Olyan szép kezed van.. Annyira tetszik. Olyan kis eres. -Még mindig megbabonázva néztem az egyedülállóan tökéletes kezeit.
-Nem csak a kezem eres. -Mondta és megköszörülte a torkát. Felvont szemöldökkel ránéztem.
-Most nagyot nevettem. -Vigyorogtam, mert ez azért mégis egy vigyorgós megjegyzés volt. Még beszélgettünk, amikor kihozták a pizzát. Bill elvett belőle egy szeletet, és beleharapott egy milliméternyit. Én nem voltam éhes, ezért nem ettem.
-Én mondtam, hogy nem lesz rajta Brokkoli.
-Most az egyszer igazad volt.
-Egyszer? -Oldalra pillantott, és kiszúrt két gyanús ürgét, akik egy pár asztallal arrébb lestek minket. Közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
-A paparazzik már bemértek. -Gyorsan megfogta a kezem, és kisétáltunk az étteremből.
-De.. Nem.. Nem is fizettem ki.. -Aggodalmaskodtam.
-Nem baj, egyszer el lehet lógni. -Vigyorgott, és átkarolta a derekam.
Lesétáltunk a partig. Ott lekaptam a cipőm, mert már zavart, és mezitláb sétáltam tovább a homokban.
-Nem veszed le?
-Mit? -Nézett rám Bill kajánul.
-Ahhj.. A cipődet. -Nem válaszolt, csak levette a cipőjét Ő is. Régen sétáltunk már csak így, ketten 'Hand-in-Hand'. Hiányoztak már ezek az együtt töltött percek. Nagyon régen találkoztunk, és nekem már az is felért egy gyors orgiával, ha ránézhettem az arcára, amit a éjjeli holdfény világított meg.
Amikor már messze jártunk, lefeküdtünk a homokba, nem messze a víztől. Hozzábújtam, a fejemet a mellkasára hajtottam, Ő pedig átölelt, és csak beszélt, beszélt. Én nyugodtan hallgattam, bár fogalmam sem volt, miről magyaráz épp, csak azt tudtam, hogy élvezem a lágy hangját, ahogy mindenféle dologról órákat képes beszélni. Szerintem kiszúrta, hogy nem figyelek, mert amikor válaszoltam, hogy "Uhumm.. Persze.. Igazad van.." abbahagyta a beszélést, és halkan nevetett.
-Ööö.. Boccs, mit is mondtál? -Rázódtam vissza az életbe.
-Azt, hogy szerinted milyen lennék, ha egyszer hagynék magamon borostát? -Tovább nevetett, mert 'most lebuktam'.
-Hátőőő.. Biztos ugyan olyan jól néznél ki.. Téged nem lehet elrontani.
-De most komolyan. Te még nem fantáziáltál azon, még régen, amikor nem ismertél, hogy hogy nézhetek ki borostásan?
-Nem nagyon.. Miért, te igen?
-Hát..
-Szoktál magadról fantáziálni?
-Csak néha.
-Na, akkor megosztok veled valamit.. -Vigyorogtam.
-Tudom mit. Azt, hogy régen az volt az elképzelésed, hogy ha te lennél én, akkor mit csinálnál..
-Na, mit?
-Fizetnie kéne az embereknek, akik a társaságodban lehetnek, egész nap magadat néznéd, és persze amint meglátnád magad, elájulnál. A nagykorú részekről nem beszélnék.
-Ohh, mi van Billike, kicsinek érzed magad? -Vigyorogtam.
-Ééén? Soha. Nem inkább neked kéne kicsinek érezned magad? -Hirtelen fölém hajolt, majd rögtön ezután megéreztem magamon a teste nehezét is. -Pici vagy. -Rámmosolygott, majd hosszan megcsókolt. Magamhoz szorítottam, és átöleltem. Nem törődtünk a külvilággal, a fotósokkal, és az emberekkel, hogy esetleg rosszallóan néznek ránk, csak mi ketten léteztünk.
Négy néni állt meg mellettünk.
-Jó lenne fiatalok, ha nem a parton élnétek a nemi életeteket. Gusztustalan a mai fiatalság! -Kötözködött az egyik. Bill nem mozdult meg, úgy tett mintha észre sem vette volna a nyanya beszólását. Egy darabig én sem törődtem a nénikkel, de amikor már harmadszorra szóltak be, arrébbhúztam a fejem, és a nyanyákra néztem.
-Irigykednek? -Kérdeztem vissza. Duzzogtak egy sort, majd folytattam a mondókámat. -Irigykednek, hogy maguknak nincs az életükben egy ilyen tökéletes férfi?
-Az lehet.. -Szólt hozzá Bill is mosolyogva.
-Na, sicc! -Mutogattam a néniknek. Ők puffogva arrébb vonultak, és tovább szitkozódtak. Amikor már hallótávolságon kívül voltak, mind a ketten kegyetlenül nevetni kezdtünk.
-Nem is csináltunk semmi gusztustalant. Csak csókolóztunk.. -Vigyorgott Bill.
-Szerelmes vagyok beléd. -Bukott ki belőlem véletlen a vallomás. Még nekem is hirtelen volt. Bill nem válaszolt, csak mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra, majd felkapott, és a tenger felé szaladt velem. Én még mindig nevettem, és észrevehetően röhögő görcsöm volt. Majdnem nyakig bementünk a vízbe. Ijedten kapaszkodtam Billbe, mert ez a hideg víz hirtelen ért. Szorosan magához szorított, és a fülemet puszilgatta. Még mindig nevettem, de már sokkal halkabban, és normálisabban, mint az előbb.
-Hiideg van.. -Remegtem. Még közelebb húzott magához, már egy vízcsepp sem fért el közöttünk, úgy simultunk egymáshoz. A fejét a nyakamra hajtotta. Végighúztam a kezem a gerincén, amitől finom bizsergés kúszott a hasába, és gyermekien elmosolyodott.
-Miért nem mentettél meg sokkal előbb? -Súgta a fülembe. -Miért nem csókoltál meg előbb egy koncerten?-Elmosolyodtam.
-Tisztázzuk. Te csókoltál meg. Azért nem jöttem előbb... mert... hidd el. Ennek így kellett lennie. De.. Ha valamilyen módon visszamennénk a múltba, biztos, hogy előbb megtenném, ígérem. -Puszit nyomtam az ajkára. -De most hideg van.. Nem megyünk vissza a szállodába? Megfagyok.. -Bill nem válaszolt, csak lassan kijjebb evickélt a vízből. Amikor már kiértünk, elkapta a kezem, és a hotelig futottunk. Megállt a kapu előtt, és feszengve nézett rám. -Ööö.. Bemegyünk? -Néztem rá zavartan.
-Hát.. Nem.. Nem tudunk..
-Miért? -Sokatmondó pillantást vetett a vizes gatyájára, majd újra rám nézett. Megint rámjött a röhögőgörcs, de most visszafojtottam. -Oké, oké. Legyünk spontánok. -Bill elé álltam, és szorosan magamhoz húztam, majd megfordultam. Billnek háttal álltam, hátranyúltam, és szorítottam magamhoz a derekát. -Na, így senki sem fogja észrevenni, csak gyorsan be kell ugrani a liftbe. -Lassan elindultunk a lift felé, és gyorsan beszálltunk. Senki nem volt ott. Megnyomtam a 6. emelet gombját, az ajtó bezáródott, és én rögtön Billnek estem. Téptem a vizes ingjét, közben szívogattam a nyakát. Már félig le sikerült vennem az átázott ruhadarabot, amikor kinyílt az ajtó, de mi észre sem vettük. Egy gyerek lépett be rajta, és megnyomott egy gombot. Meglepetten figyelte a jelenetet, ahogy Billt a lift falának paszírozom, hevesen csókolom, és szedem le róla a ruhát. Nem tagadom, gyerek fejjel, főleg egy 5-6 évesnek ijesztő látvány lehetett. De persze mi nem vettük észre... Rátenyereltem egy csomó nyomógombra, hogy ne nyíljon ki az ajtó, és ne jöjjenek be bámészkodó turisták. Hirtelen Bill magához vont, majd megfordult velem, így én nyomódtam neki a lift falának. Sikerült levennem az ingjét, és ledobtam a földre, csakhogy a föld a bámuló gyerek feje volt. Még mindig nem vettük észre hogy ott van. Egy pillanatra sem engedtük el egymás száját, csak akkor, amikor Bill levette rólam a pólómat. Éreztük, hogy a lift megállt. Gyorsan a földre pillantottam, lehajoltam, hogy felvegyem az inget a földről, amit már a gyerek ledobott a fejéről, és behúzódott a sarokba. Akkor nyílt ki az ajtó, amikor a földön térdeltem, mert nem tudtam volna úgy felvenni a ruhadarabot, hogy lehajolok, mert ez így egyszerűbb volt. Ahogy nyílt a VI. emeleten az ajtó, egy idős-néni-csoport bámult minket kikerekedett szemekkel. Ezt sem tagadom, ez is ijesztő látvány volt, főleg egy 60-70 évesnek, hogy Bill felső nélkül, erős izgalmi állapotban liheg, hogy lenyugtassa magát, és sikerüljön kiszállnia, és még a gatyája is ki van gombolva, miközben én előtte térdelek - persze csak azért, hogy felvegyem a leesett inget -, de ezt a nénik nem tudhatták, valami egészen másra következtethettek, mivel ha letérdeltem majdnem a csípőjéig értem, amit még csak most sikerült észrevennem. Szintén felső nélkül voltam, a kezemben egy inggel. Szóval a nénik csak bámultak, az egyik el is ejtette a botját. Szerencsére időben észbe kaptam, felugrottam, megragadtam Bill karját, és kirántottam a liftből, mintha észre sem vettük volna a néniket, szaladtunk a szobánk felé.
-Szeretkezni fogunk, elnézést! –Kiáltottam vissza bocsánatkérően, majd Bill a zsebében kezdett turkálni.
-Nincs meg a kulcs.. -Nyüszítette összeszorított fogakkal. Gondolkodás nélkül megnéztem, hogy a szomszédos szoba ajtaja nyitva van-e. Hát nem volt.. Ezért végignéztem az összes ajtót az emeleten, és csak a szemben lévő szobáé volt nyitva. Belöktem rajta Billt, és becsaptam az ajtót.
Bill már a lepedőt szorította görcsösen, teste elemelkedett az ágytól. Már csak egy boxer volt rajta, az ajtóban lerángattam róla a gatyáját. Már nem bírt magával, átkarolva kereste meg melltartóm csatját, majd kioldva azt, eldobta a szoba egy sarkába. Gyorsan maga alá fordított, majd csókolgatni kezdte a nyakam, közben levette a gatyámat is.
-Egy pillanat... Megkeresem az óvszert. –Nyögte néhány pillanat múlva Bill, majd a gatyájában kezdett kutakodni. Egy pillanat alatt visszarántottam az ágyra, és lehúztam róla a boxerét. –Még egy picit bírd ki Életem... -Próbált visszakúszni a gatyájához, de semmi esélye nem volt, olyan erősen szorítottam, mint egy kígyó.
-Billaconda! -Nevettem fel, amikor hozzáértem az érzékeny testrészéhez. -Elneveztem.-Bill csak mosolygott, majd hirtelen megéreztem magamban. Csípőnk egyszerre mozdult, nem csak testileg voltunk egyek, lelkileg is. Nem tudtam hogy öleljem, ahhoz, hogy tudja, mennyire szeretem. Megremegtem amint Bill nyelvét megéreztem a számban és szinte a karjaiba szédültem.
Lecsuktam szemeim és nem nyitottam ki, csakis az érzékeire akartam támaszkodni.
Éreztem ahogy végigcsókolta a nyakam, nem hagyva ki egyetlen centimétert sem.
Ezek a csókok észveszejtően jók voltak de mégsem nyitottam ki a szemem.
Nem kevés út volt mögöttünk tele nehézségekkel és buktatókkal, csapdákkal és kétségekkel.
Senki sem értené meg ezt a bonyolult kapcsolatot, ami kétségkívül kitartó, érzelmes, és örök.
Bill ismét arcomhoz ért és félresöpörte az aránylag száraz hajtincseimet arcomból.
-Szeretlek. -Mondta.
Mozdulatai először kínzóan lassúak voltak növelve ezzel mindkettőnk élvezetét.
Közben csak csókoltuk egymást, vadul és szenvedélyesen. Izzadt testünk szorosan egymáshoz tapadt, lélegzetet is egyszerre vettünk.
Azt kívántam, bárcsak sose lenne vége. Hogy mindig legyen egy újabb szó, egy csók, egy újabb kéjes érintés,egy újabb vad mozdulat. De már nem voltunk urai önmagunknak. A mozdulatok egyre gyorsultak ahogy nyögéseik is egyre hangosabbá váltak. Mígnem szinte egyszerre tört ránk az édes beteljesülés.
Bill gerincén áramütés szerűen vágott végig a lüktetés bejárva teste minden porcikáját.
Teljes erőmmel Billbe kapaszkodtam. Ő lihegve borult mellkasomra és sokáig csak hallgatott. Nem tudtuk kiélvezni az egymás karjaiban töltött pillanatokat, mert az ajtó kivágódott, és két morcos egyed lépett be rajta.

If We Ever Meet II. 1.

Nos, mint ígértem itt van az első rész! :)  Bocsánat, hogy ennyit kihagytam, csak nem volt időm írni, de most befejeztem végre mind a hármat, és - remélem - most már több időm lesz. Azért hármat, mert holnap dupla részt hozok, azaz már készen van a 2., 3. rész is, csak nem tudtam még felrakni, mert nem találom a dokumentumot, amiben írtam..:/ De holnap ígérem felrakom! :) Komikat szívesen fogadok!:)

Mit is tudnék mondani? Öt év telt el... Öt teljes éven át nem láttam Billt. Senkit, aki a - most már - TokioHotel tagja.Volt rá lehetőségem, hogy lássam őket, de én inkább elkapcsoltam az adást, vagy kikapcsoltam a rádiót. Azóta CD boltokban sem jártam.
Hogy miért TokioHotel?
Mióta leléptem, az akkori Devilish sorban nyerte el az összes díjat, és söpört le mindenkit a színpadról. Egész Németország értük égett, majd nemsokkal később már Európa, és Amerika is a lábaik előtt hevert. Azóta TokioHotel a banda neve, az enyém pedig Suzie Berry. Természetesen nem csak ők értek el sikereket, hanem én is, de az másfajta siker..
A Jeffersonra jártam körülbelül 2 hónapja, amikor felhívott egy férfi Németországból, és közölte velem, hogy az anyám gyógyszer túladagolásban meghalt. Ez volt a második sokk ebben az évben. Egy ideig romlottak a jegyeim, és a lelkiállapotom is, de aztán átértékeltem a világot, és újult erővel próbáltam tovább tanulni.
Azóta egyetemre járok, és megtanultam felejteni, de nem tudom alkalmazni. Nincs olyan pillanat, hogy ne gondolnék Billre, bár nem tudom hogy néz ki. Azt, hogy öt éve nem láttam, szó szerint értettem. Egy képet sem láttam róla, sehol semmilyen formában. Meg akartam óvni magam a kísértéstől, hogy itt hagyjak mindent, és hazamenjek hozzá. Eddig sikerült is, de most éppen a tükör előtt állok, és béna fejeket vágok. Egyszóval; készülök a ma esti TokioHotel koncertre. Ekkora lépést régen tettem!
-Kész vagy, szívem? -Szólalt meg mögöttem Valaki. Teljesen megfeledkeztem arról a "Valakiről". Ő Richard... Először még csak a lakótársam volt - miután felvettek az egyetemre, Los Angeles-be költöztem, ott kibéreltem egy lakást, és akkor találkoztam Richard-dal -, majd az élettársam lett. Erre a testvérem véleménye: "-Te kis ribi!" Igen, azt hiszem még mindig szeretem Billt, de tovább kell lépnem...
Mondom ezt én, aki Bill koncertjére készül, úgy, hogy Richardnak fogalma sincs a múltamról, legalábbis az eredeti múltamról.
Kegyetlen vagyok.. Már rájöttem.
-Mindjárt kész leszek. Csak pár perc! -Válaszoltam egy kis fáziskéséssel.
-Perc, vagy óra? -Próbált viccelődni, de ez most valahogy nem jött be.
-Mondtam, hogy csak pár perc! -Kiabáltam vissza, kicsit idegesen.
-Jó, jó. Csak próbálkoztam, nem kell leharapni a fejem. -Emelte fel a kezét védekezésképpen.
-Sajnálom, kicsim, csak kicsit ideges vagyok. Tudod, ez az első koncert, amire elmegyek.. -Öleltem át. A kamuzást már profi szinten űztem, ahhoz nem kellett használati utasítás.
-Nincs semmi baj. Elhiszem, hogy ideges vagy. Végül is, csak a fél kontinens lesz ott.
Csak a fél kontinens. Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban, most már végképp be voltam ijedve. De ez csak elősegítette azt, hogy realizáljam a helyzetet. Billt soha a büdös életben nem kapom vissza!

-Na, bemegyünk? -Kérdezte Richard, amikor már a koncert helyszíne előtt álltunk. Nagy levegőt vettem, és bólintottam. Körülbelül fél óra alatt beverekedtük magunkat az első sorba, ahonnan talán még Bill forró izzadtsága is rám csöppen néha és talán még a nyálát is érezhetem majd. De ez csak holmi ábránd..Furcsa volt így az első sorban állni, hogy azt sem tudom, hogy néznek ki, mi az új albumuknak a címe és milyenfajta zenét játszanak. A fények lekapcsolódtak, és megszólalt valami zeneféle. Ebben a pillanatban úgy éreztem, megfutamodom. Már nincs visszaút Suzie! Végig kell hallgatnod a koncertet!
Szerintem el sem jutott az agyamig az a pillanat, amikor Bill megjelent a színpadon. Falfehér lettem, és tátva maradt a szám. Ledermedtem. Annyira máshogy nézett ki, mint régen. A haja, az arca, a stílusa, a zenéje. Mindene olyan más lett - a magasságán kívül. Újra fellángolt bennem az a sok érzelem, amit öt éven keresztül elnyomtam. Csak egy dolog volt benne ugyanolyan. A szeme csillogása. Ugyanúgy csillogott, mint öt évvel ezelőtt, amikor a színpadon állt. Legszívesebben felrohantam volna, és elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, és mennyire hiányzik, de nem tehettem. Fel akartam magamra hívni a figyelmét, de úgy, hogy más ne vegye észre. Ez így furcsa lesz.

Annyi szerencsém volt, hogy miután vége lett a koncertnek, Richard elment venni valami innivalót. Addig én természetesen belógtam a színfalak mögé. Nem volt egyszerű, de végül sikerült.

Megpillantottam Billt a Backstage-ben. Rettegtem, hogy elkapnak az őrök, és kiráncigálnak. Ott álltak mellette. Valamit beszélgettek. Nem hallottam tisztán hogy mit, de Bill intett nekik, Ők pedig bólogatva kimentek. Egyedül maradt. -Ezaz! -Suttogtam. Kiegyenesedtem, és nagy levegőt vettem. Kitártam az eddig résnyire nyitott ajtót.
-Bill.. -Szólaltam meg halkan. Rögtön felállt, és megdermedve nézett.
-Suzie.. -Suttogta. Elkapta a tekintetem. Láttam a szemében a fájdalmat, azt hogy én is hiányzom neki. Az én szemem is, tükörként mutatta azt, hogy szeretem.
-Csak.. El akartam mondani.. Hogy.. -Könny szökött a szemembe, és lassan végigcsurgott az arcomon. Bill aggódva közelebb lépett, a kezei közé fogta az arcom, és gyengéden letörölte a könnycseppet.. Pont mint régen. -Szeretlek.. -Súgtam. Halvány mosoly jelent meg az arcán.
-Én is szeretlek életem! -Mondta, majd lassan az ajkaimra tapasztotta az sajátját. El akartam kapni a fejem, és elszaladni, de egyszerűen nem voltam rá képes. Éreztem, ahogy Bill nyelve lassan az enyémhez tapad. Mámoros érzés volt újra a csókját érezni. Mintha semmi baj nem lenne. Az egyik kezét végigcsúsztatta a nyakamon, majd az oldalamon, és a csípőmet körbeölelve közelebb húzott magához. Már nem bírtam anélkül, hogy megérintsem, ezért a kezeimet a hátára csúsztattam, és mintha szét akarnám tépni, belemarkoltam a felsőjébe. Annyira hiányzott. Minden nap csak rá gondoltam. Mintha nem lenne életem nélküle. Aztán bevillant egy kép, és végigcikázott a gerincemen a fájdalom. Eszembe jutott, hogy eldobtam, mint egy banánhéjat... Ezt nem bírtam elfogadni.
Lassan eltoltam magamtól, és a földet szugeráltam.
-Bill...
-Figyelj, hallgass végig! -Megfogta a kezem. Boldog csillogás volt a szemében. Az arcára lágy mosoly ült ki. Bólintottam.
-Emlékszel a napjainkra? -Újra bólintottam. -Amikor azt hitted még alszok, amikor felkeltél.. Nem aludtam. Soha. Csak figyeltelek. Olyan boldog voltam. Olyan jó volt nézni, ahogy készülődsz. Volt miért felkelnem. Érted.. -Nagy levegőt vett. -Szeretem, amikor reggel csörög az ébresztőd, te pedig levered, és széthullik a telefonod. Aztán kinyitod végre a szemed, és megnézed mit csináltál szerencsétlen mobiloddal. Utána hozzám bújsz. Ez a kedvenc részem. -Egyszer, vigyorogva körbeforgatta a szemét, majd újra rám nézett. -Szeretem amikor észreveszed, hogy fáj a lábam. Olyankor mindig megijedsz, és egy csomó ideig csak a lila foltokat nézed a lábamon, és egyenként megnyomkodod Őket, hogy melyik fáj, és melyik nem. Aztán eszedbe jut, hogy ezt te csináltad, amikor éjszaka hozzám bújtál. Általában mindig összerugdosol, de te ezt nem veszed észre. Utána... Utána elárasztasz puszikkal. Szorosan megölelsz, és a fülembe suttogod: "Szeretlek kicsim!" Szeretem, amikor magadra rángatod a farmerod, és közben halkan káromkodsz. Aztán félmeztelenül azt nézed, ahogy 'alszok'. Már majdnem elolvadsz, amikor rám pillantasz az órára, és észre veszed, hogy alig maradt időd. Megcsinálod a kávéd, ami általában 'felrobban' a mikróban. Aztán megint káromkodsz. Ide-oda futkározol, közben leégeted az egész szádat a forró kávéval. Amikor megittad, észreveszed, hogy még nem vettél fel pólót. Általában az én szekrényemből kapsz ki egyet, mert a tiéd "túl saját". Még mindig azt hiszed, hogy alszok, ezért megint mellém bújsz. Piszkálni kezded a kezem, és közben halkan nevetsz, -Szélesebben mosolygott mint eddig. -mert a karomon lévő szőrt húzogatod.  Ilyenkor majdnem elnevetem magam, de tartanom kell a színjátékomat, hogy alszok. Aztán beletúrsz a hajamba, és megcsókolsz. De nem veszed észre, hogy visszacsókolok.. Ebből gondolhatnád, hogy ébren vagyok, de mindegy. Amikor már nagyon sok önuralom kell, hogy ne nyissam ki a szemem, és ne másszak rád, akkor csörren meg a telefonod. Általában az az idióta osztálytársad az, aki úgy odavan Gustav-ért, és tudni akarja, hogy mikor találkoztok. Eleresztesz egy kedves kis káromkodást, és felveszed a telefont. Hirtelen mindent felkapsz, ami a suliba kell, egy búcsúcsókot adsz, és kirohansz az ajtón. Szerettem ezeket a reggeleket. Egyszerűen csak boldogsággal töltött el, ha láthattalak. Az életem már akkor is teljes, ha csak állsz velem szemben, és mosolyogsz rám. Kicsim, kérlek.. Szeretlek! -Lenyelte a könnyeit, és megszorította a kezem. Megmagyarázhatatlan okok miatt, a fejemhez kaptam a kezem, és hátrébb léptem Billtől.

-Én.. Nem.. Nem akarom tudni, hogy mennyire szeretsz. Nem akarom érezni sem. Nem akarom minden reggel látni az -Kiegészítettem volna valami, édes, tökéletes, vagy esetleg a gyönyörű szóval, de inkább csak natúran mondtam ki. -arcodat. Nem.. Egyszerűen nem.. Nem akarom tudni, mikor vagy boldog, és mikor nem. Nem akarok veled egy házban élni, és nem szeretném, ha becézgetnél, vagy.. Vagy csak egyszerűen átölelnél. Nem akarok hozzád bújni, és nem akarok az öledben ülve csókolózni veled.. -Még mindig a padló mintáját fürkésztem. Nem tudtam a szemébe nézni, mert ezek a szavak csak hazugság alapúak voltak.
Egy darabig nem válaszolt. Csendben álltunk egymással szemben. Ő próbálta felvenni a szemkontaktust, de én nem bírtam a szemébe nézve Hazudni neki.

-Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem szeretsz.. -Furcsa érzés futkározott a gerincemben, és összerándult a gyomrom. A szívemet, mintha valamivel szorítanák. Közelebb lépett, egészen közel. Már majdnem összeért a testünk. Gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Most már muszáj volt kimondanom... De... Csak hazugság lett volna. Még mindig szerettem, még mindig szerelmes voltam, és ez úgy tűnt sosem fog megszűnni. -Mondd ki, ha tényleg ezt akarod.. -Láttam a könnycseppet, ami hosszasan csurgott végig az arcán. Legszívesebben letöröltem volna, a tökéletes arcáról, azt a cseppet, de nem tehettem.
-Bill.. Kérlek.. Ne nehezítsd meg.. -Elkaptam a tekintetem, amikor összetalálkozott a pillantásunk.

-Válassz.. Szeretsz, vagy nem.. Csak egy szó.. -Összeszorította a száját. Próbálta lenyelni a könnyeit, de egy pár cseppnek sikerült kiszöknie.
-Lehet, hogy most hazudok, és... Megbánom.. Lehet, hogy a szemedbe hazudok, és lehet, hogy talán örökké ezt a mondatomat fogom bánni, de hazudnom kell... Nem szeretlek. -Mondtam ki halkan. Ebben a pillanatban, mintha eldőlt volna az életem... Éreztem, ahogy a szívem megadja magát, és szinte leáll. Bill keze lassan lecsúszott az arcomról. Még mindig a szemembe nézett. Várta, hogy talán meggondolom magam. Nem mondhattam, hogy "Szeretlek életem! Örökké! Menjünk haza, és kezdjük újra! Soha többé nem hagylak el!"-Nem.. Nem szeretsz? -Kérdezte. Felcsuklott a hangja. Gombóc nőtt a torkában. Tudta, ha most megszólal, akkor itt helyben sírógörcsöt kap. Soha nem gondolta volna, hogy az a Nő, akinek mindent odaadott, egyszer azt mondja "Nem szeretlek!" -Schätz... -Egy darabig tétováztam. Elcsesszem az életem, vagy ne? De melyik, melyik? Ha megmondom neki az igazat, hogy szeretem, az vajon az életem elcseszése, vagy az ellenkezője? Richard... őt sem akarom megbántani... nem tehetem ezt vele..
Nem gondolkodtam, csak szinte a nyakába ugrottam. Vadul szorítottam magamhoz, a fejemet a vállára hajtottam. Meglepődött a hirtelen jött öleléstől, de Ő is megölelt. Ugyanolyan hévvel szorított magához.
-Szeretlek életem! Örökké! Menjünk haza, és kezdjük újra! Soha többé nem hagylak el! -Kétségbeesetten hullottak a könnyeim. Féltem, hogy esetleg az előbbi mondatom miatt, már nem érdekli, hogy mit mondtam most.
-Szeretlek.
-Nem érdemellek meg. Túl tökéletes vagy hozzám.
-Csss... Ne gondolkozz semmin.. -Kicsit megnyugodtam. Szörnyen jó érzés volt, hogy érzem a hátamon a simogatását, és hallhatom a lélegzetvételeit.
Ezt a pillanatot Tom és Georg törte meg.
-Bill, gyere már, mindenki rád... -Realizálta a helyzetet, és egy pillanatra megakadt nála a lemez. -Vár.. -Georg nyakon ütötte Tomot, és jelzett, hogy menjenek ki.

-Megyek. -Engedett el lassan Bill. -Várjatok! -Intett utánuk, Ők pedig visszafordultak. -Szeretlek. Maradj itt! -Puszit nyomott az arcomra, és Tomék után sietett. Az ajtóban még visszaintegetett, majd végleg eltűnt.
Leültem a székre, és valami boldogságféle terült szét bennem. Aztán rögtön a stressz, és a félelem... Te jó isten! Mi tettem?! Richard! 

Infók

Sziasztok!:)
Elsősorban bocsánat, hogy nem raktam fel mostanában részt, de annyira nincs időm, hogy azt el nem lehet képzelni.. :/
Körülbelül annyi időm+energiám van, amikor ideülök a gép elé, mint egy kőnek, szóval igyekszem szombaton hozni a részeket.:)
Addig remélem nem pártoltok el tőlem, és nem utáltok meg.:)
Köszönöm, hogy vártok. :)


És azért is bocsánat, hogyha pár blognak, amelyeknek a rendszeres olvasója vagyok, nem írok kommentet, vagy nem olvasom el az új részeket. :( Majd bepótolom! Ígérem!:)

If We Ever Meet |17.|

Na, már megint késtem a résszel, ráadásul nem is keveset.
Azért nem raktam fel előbb, mert nem voltam itthon hétvégén... De most itt van, kicsit emós-depizős-érfelvágósra sikerült, de ezentúl megpróbálok vidámabb részeket hozni.:D Amúgy, ez az 1. évadból az utolsó rész.:)

És tényleg.. Most kezdem még csak realizálni a helyzetet, hogy itt hagyom a szülőhazám, és egy több ezer kilométerre lévő, másik kontinensre költözöm. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, a családom, az iskolám, a kutyám, a macskám, a kispárnám és az életem. Ide köt minden, de én mégis meglépek... de... már nincs mit tenni. A buszon ülök, és egyenesen a gimnáziumhoz tartok. Meggondolatlan döntés volt, de már mindegy. Minden, ami Billnek, Lorának, és apának marad belőlem, egy levél fejenként. Volt időm megírni mind a három levelet. Apáékat a postaládában várják a leveleim, Billt pedig a párnán. A párnán, ahol már csak a hűlt helyem van.
Bolond vagyok, és nem tudom mi vezérel. Hogy is gondolhatom, hogy nélküle tökéletes lesz az életem?! Elrohanok minden probléma elől, a szívemmel, a hitemmel, és az érzelmeimmel. Elbújok a világ elől, és hiszem, hogy talán valaha jobb lesz. Nehéz, de bízom benne..
Könnyek mardosták a szemem. Egyedül voltam, minden bennem tomboló érzelemmel. Nem tudom mi lesz ezután. Talán meghalok mindennap, amikor csak rá gondolok majd? Kisírt szemekkel fogok könyörögni azért, hogy ne öljön meg a döntésem? Beteg leszek? Egyedül fogom szelni az életem hatalmas előttem álló óceánjait?
Minden ellenem van.. Még a zene is. A lejátszó Eminem-re kapcsolt. When I'm Gone. 
And when I'm gone, just carry on, don't mourn
Rejoice every time you hear the sound of my voice
Just know that I'm looking down on you smiling
And I didn't feel a thing
So baby don't feel no pain
Just smile back.
Körülbelül eddig bírtam száraz szemekkel. Pár ember felfigyelt a halk sírásomra, de nem törődtek velem. Teljesen igazuk volt! Ezt érdemlem! Semmi mást! Csak magamra gondolok, másra nem...


*Közben Bill*


Át akart ölelni, de csak a levegőt karolta át. Ijedten kipattantak a szemei. Már pár napja rossz érzése volt velem kapcsolatban. Valamitől félt, valahol belül mélyen tudta, hogy valami rossz fog történni, de nem akart magának hinni. Most viszont bebizonyosodott a legnagyobb félelme. Megpillantott egy hanyagul a párnára dobott papírt - mert csak erre volt erőm, nem tudtam volna szépen odarakni, mert akkor ottmaradok.
Remegő kézzel fogta meg a papírt, és hajtotta szét. A szíve a torkában dobogott, és gyorsan kapkodta a levegőt.
Mein Schätz!
Nehéz ezt a lépést megtennem. De nem is mentegetem magam, inkább kezdem az elején.
Különleges vagy.. Megváltoztattad az életem. Ilyen rövid idő alatt te lettél mindenem. Veled voltam igazán én magam, és melletted éreztem úgy, hogy minden tökéletes. Veled úgy ébredtem szép a világ, én úgy éreztem nincs ami fáj. Nem is lett volna, de mindig lesz, mi közénk állhat. Most sokan vannak. Hidd el, ha nem lennék ennyire önző ribanc, veled maradnék, örökkön örökké, és azután is. De ez most nem megoldható.
Tudom, sok kérdés merült most fel benned. De figyelj! Ne gyászolj, nem haltam meg. Ne gondolj rám, lépj tovább, és szeress bele másba! Nem érdemellek meg.. Mit érzek irántad? Egyszerű. Szeretlek. Te vagy a világom, minden álmom. Nem is tudom ezt ragozni. De próbáljunk pozitívak lenni! Nem akarom, hogy szomorkodj. Én csak egy fejezet voltam az életedben.. A fejezet lezáródott, jön egy újabb, egy újabb mindaddig, míg meg nem találod álmaid nőjét, aki megérdemel téged, és nem csak magára gondol.
Most már messze járok. Szeretlek, Bill! De törődj bele... Mi soha többé nem találkozunk.
Viszlát, Szönyecske.
A levél a földön landolt, úgy, ahogy szíveinek darabjai is.

***

Egy folyosón röhantam, egy lépcsőt, vagy liftet keresve. Tovább rohantam a lépcsőn, botladozva ugyan, de végül leértem. Kirohantam a bejárati ajtón. Egy kocsinak hátulját pillantottam meg rögtön. Gondolkodás nélkül utánarohantam, fellökve egy csomó nénit, bácsit.
-Billie!! Billie!! -Üvöltöztem az autó után. A féklámpa kigyulladt, és a kocsi megállt. Kinyílt az ajtó, és megálltam. Amint megláttam Bill arcát, mikor kiszállt a kocsiból, hátrahőköltem. Már nem 15 éves volt, legalább 20-21. Megtörten, fáradtan szaladtam felé, de Ő csak tétovázott. Átöleltem a hideg testét. Ugyanaz az édes illat volt mint régen. Ugyanolyan jó volt átölelni. Ez a gyönyörű pillanat, csak pár másodpercig tartott. Egy nyomást éreztem a vállaimon. Eltolt magától.
-Hagyj! -Ellökött magától, és haragosan nézett. Lefagyott az arcomról a mosoly.
-Billie... -Elkeseredetten néztem rá. Féltem, hogy örökké megutált.
-Ne hívj Billienek! Hagyj békén! Te kérted, hogy 'Ne láss soha többé'. Akkor most mi akarsz? -Pókerarccal megvonta a vállát. A pókerarc mögött nem egy érzelemmentes lény állt, hanem a szomorú, meggyötört Bill..
-Nem úgy gondoltam.. Nem!... Én.. Nem voltam magamnál.. -Bill gúnyosan rázta a fejét, és visszaült a kocsiba. -Bill kérlek!! Ne!! Kérlek! Hallgass végig! -Belekapaszkodtam az autóba, de nem volt elég erőm. Erőtlenül rogytam össze, amikor elhajtott. Aztán felébredtem. 
Gyorsan leugrottam a buszról, és rohantam az igazgatói irodába. Az igazgató nem sokkal később kivitt minket a reptérre, és a repülő is pár órával később felszállt. Szóval itt a vége.. Billt soha többé nem látom.. Soha.. 

If We Ever Meet |16.|

Bocsi, hogy ennyit késtem, csak ezen a héten a másik blogomra voltam kicsit ráhangolva, de itt van a kárpótlás!:) Nem ilyen rövidre terveztem ezt az évadot, de hát így jött ki. Még egy rész, és hozom a II. évadot!:)
A blog történetében a második +18-as rész!:D
*"I won't ever be too far away to feel you.." Sosem leszek olyan messze, hogy ne érezzelek…

Lorát estefelé hazakísértem, és visszamentem volna a Kaulitz-házba, de nem tudtam, mert apa nem engedett el. Valamennyire igaza volt, mert velük is kéne karácsonyoznom.
Szóval átéltem még egy karácsonyt. Ebben az évben, ez a harmadik. Halál unalmas volt, mint az általában összes karácsony. Lora szikrázott a boldogságtól, de az ok, hogy miért, az hét pecsétes titok volt. Még csak az kell, hogy apa megint beleavatkozzon.
A mostohaanyám undorító volt.. Látszott az arcán, hogy apát csak a pénzéért szereti. Utálja Lorát, ahogy engem is. Kiráz a hideg az ilyenektől. Nem tudom, hogy lehet valakivel úgy kapcsolatban élni, hogy igazából nem is szereted. Borzalmas.
-Suzie? -Nézett rám komolyan Lora, amikor már a szobájában ültünk.
-Hm?
-Köszönöm.
-Ugyan, nincs mit.
-Dehogy nincs! Visszalehelted belém az életet, azzal, hogy újra összehoztál minket.
-Ez csak természetes. Az ikertestvérem vagy.
-Nem, Suzie, ez nem ilyen egyszerű. Még csak pár hete ismertük egymást, és te mégis megmentetted a reménytelen életem! Azt is tehetted volna, hogy megutálsz, és meg sem látod, hogy hiányzik Tom.
-Lora. Az ikertestvérem vagy. És de, ez ilyen egyszerű. Mégiscsak te vagy a másik felem, és ilyenkor természetes, hogy megpróbálok segíteni. Tudom, hogy vannak olyan testvérek, akik nincsenek jóban, de én meg akarok osztani veled mindent! A legjobb testvér akarok lenni a világon, és be akarom pótolni a kimaradt éveket! És... kezdeném azzal.. hogy elmondok valamit, amit megpróbáltam eddig titkolni. -Lesütöttem a szemem. Nem tudtam mit fog erre reagálni Lora, de reméltem megért.
-Mit?
-Tudod hol van a Thomas Jefferson gimi?
-Az az a nagyon okosak gimije?
-Igen.
-Amerikában valahol. Miért?
-Felvettek oda.. Februárban elutazom, és nem hinném, hogy valaha is hazajövök onnan. Mire befejezném a gimit, már 18 lennék, és mivel német állampolgár vagyok, vehetnék egy kis házat, és örökre ottmaradhatnék.
-Hogy mi?! -Pattant fel ijedten a földről.
-Én azt hiszem.. cserbenhagytam mindenkit. Egy jelentéktelen árucikk vagyok, ami elvesztette az értékét. Piszkos módon átvertem mindenkit, és most itt hagyom őket, ahogy téged is. És Bill.. Gondolkodtam már távkapcsolaton, de az nem működne. Az ilyenek nem szoktak működni.
-De most is távkapcsolatban vagytok!
-De nem akkora a távolság.. Az Amerika és Németország.
-Értem.. De.. Muszáj elmenned? Nem lehetne valahogy megoldani?
-Nem. Muszáj mennem, ki akarom taposni az életemhez az utat. Bár most egy hatalmas, érintetlen őserdőben vagyok, ki fogok innen jutni, egy szépen megalkotott ösvényre.
-Suzie, ne csináld ezt! Nem teheted meg velünk!
-Tudom.. Nagyon fogsz hiányozni! -Öleltem át a testvéremet.

Pár órával később, már mindenki aludt, csak én nem. Folyton a Jeffersonon és a távkapcsolaton járt az eszem, de tudtam, hogy lehetetlen. Nem is akartam most erre gondolni, ezért a fürdőszobában kerestem egy altatót, és úgy próbáltam elaludni.
Korán reggel elbúcsúztam apától, és visszamentem Billékhez, persze titokban.
-Na, milyen volt az estéd? -Karolta át a derekamat Bill, és gyengéd puszit nyomott a homlokomra.
-Ne is kérdezd! Unalmas volt, és hiányoztál.
-Igen, gondoltam.
A nap folyamán, ameddig Billéknél voltam, kaptam egy hívást az igazgatótól. A hír lesokkolt, és teljesen a padlóra küldött. Azt mondta, hogy változott az időpont. Nem Februárban utazunk, hanem Január 1.-jén, azaz az év első napján, két nappal az első tanítási nap előtt, azért, hogy be tudjunk rendezkedni. Először elnézte a dátumot, és azért mondott Február 1.-jét. A szünet Január 3.-áig tart, de nekem már 1.-jén reggel ott kell lennem a kollégiumban. Még négy napom van búcsúzkodni. Négy napig élvezhetem még Bill társaságát. Négy napom van még arra, hogy a legjobb testvér legyek a világon. Négy nap, csak négy nap.

Abból a négy napból, három el is telt. Végig Billel voltam, minden mozdulatára figyeltem, és egy pillanatra sem hagytam magára. Minden percet ki akartam használni, amennyit csak lehetett. Még mindig nem mondtam el neki, hogy 1.-jén már úgy fog felébredni, hogy nem leszek ott, és soha nem is lát újra.

Este volt.. Az utolsó estém Billel. Az elmúlt napokban kiterveltem egy kicsit kegyetlen tervet, de vele akartam először, és erre nem lett volna más esély. A szobájában voltunk. Felé fordultam, megfogtam a kezét, és belekezdtem a beszédembe.
-Ez így elég erőltetett lesz, de el kell mondanom.. -Küszködtem a szavaimmal, és a szememet mardosó könnyeimmel. Nem volt egyszerű úgymond búcsút venni tőle. Vagy megfogalmazni ezt úgy, hogy ne derüljön ki semmi abból, ami holnap reggel a párnáján fogja várni. Ezek az utolsó szavaim hozzá. Csak a szívemből beszélhetek, de mégis figyelnem kell a titoktartásra is. -Nagyon szeretlek, Bill. Ez az elmúlt három hónap ráébresztett valamire. Arra, hogy... Te mindennél fontosabb vagy nekem. Odaadnám érted az életemet, mindenemet amim van. -A karomat a nyaka köré kulcsoltam, és csupán pár centiméterre az arcától folytattam a búcsúzkodást. -Boldog vagyok, ha boldog vagy, és levert ha te is. Rám örökkön örökké számíthatsz. Bármit is hozzon a jövő, én itt leszek melletted. Mindent szeretek benned. A mosolyodat, a szemeidet, az anyajegyeidet, azt amikor tapsolsz örömödben, amikor reggel bágyadtan mosolyogsz és amikor esténként érzelmileg labilis vagy, és olyan édesen elmondod, mennyire szeretsz. Csodállak. Akkora odaadással énekelsz, mint senki más. Olyan más vagy, mint az átlag. Kiemelkedő.. Tökéletes. -Lassan megcsókoltam, de olyan nagy szerelemmel, mint talán még soha. Összegyűjtöttem minden szeretetemet, és hozzábújtam. -Azt akarom, hogy te legyél az első. Most... -Suttogtam alig hallhatóan. Nem mertem a szemébe nézni. Gyötört a bűntudat ha csak arra gondoltam, hogy reggelre már hűlt helyem lesz. Ki akartam élvezni az utolsó csókokat, érintéseket és a mosolyát. Még utoljára hallani akartam, hogy azt mondja szeret. Még utoljára kétségbeesetten ölelni akartam. Még utoljára tudatni akartam vele, hogy szeretem. És erre nincs is jobb megoldás. Talán ezzel mindent elmondhatok neki szavak nélkül, és talán megérti majd a holnap reggelt.
-Mi? Hogy most? -Jött a késett válasz. -De itthon vannak anyáék. Tom is akármelyik pillanatban bejöhet...
-Hidd el, én sem azt terveztem, hogy 15 évesen fogom elveszíteni. De felkészültem. Érzem, hogy kellesz... -Ebbe volt némi szépítés. Nem, nem készültem fel. Akartam őt, de meg nem voltam felkészülve, hogy belevágjak valami nagyon újba.
-Biztos vagy benne? -A szemei ijedtséget tükröztek, az arca elsápadt, és nagyot nyelt. Bizonytalanul bólintottam. Azt hittem erőltetett lesz az egész, és nehezen fog elkezdődni a dolog, de abban a pillanatban, ahogy bólintottam, mind a kettőnkben fellángolt valami vágy, ami egymásnak repített minket. Ügy csókoltuk egymást, mintha már több ezer éve nem találkoztunk volna. Ledöntöttem Billt az ágyra, és a csípőjére ültem. Lassan kezdtem felhúzni a pólóját. Észrevettem, hogy próbál a szemembe nézni, de én csak a hasára koncentráltam. A mellkasáig húztam a pólóját, majd fölé hajoltam, és egy hosszúnak ígérkező csókcsatába kezdtem vele. Először még csak gyengéd puszikat adtam a szájára, majd egyre hevesebben csókoltam, végül már nem csak csókolóztunk, hanem össze is simultunk. Teljesen magához ölelt, alig kaptam levegőt. Megsimogattam a hibátlan arcát, majd rámosolyogtam. Az a mosoly mindent elárult, mindent amit nem lehet szavakkal leírni. Valami igazi, földöntúli, makulátlan és stabil érzést. Ez több volt a szerelemnél... A szerelemnek egyszer vége van, de ennek soha nincs. Ez egy életre szól, örökké, és talán még a síron túl is. Hogy vagyok képes ennek a gyönyörű valaminek véget vetni?!
-Szeretlek! -Lehelte két csók között azzal a hanggal, ami a szívem legmélyére hatol, és lágyan elringat. Az a szó... Amikor ezt mondja, teljesen megőrjít, annyira, hogy az egész testemben beleremegek. Lassan vettem le róla végleg a pólóját, és az ágy mellé dobtam. Először még csak messziről gyönyörködtem a gyönyörű felsőtestében, majd egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, a kulcscsontjánál kezdve a felfedezőutat. Szinte Colombus-nak éreztem magam... Míg a mellkasát leptem el forró csókokkal, az egyik kezemmel az oldalát simogattam. Lejjebb haladtam. A hasa környékénél már éreztem, hogy minden egyes érintésre megfeszülnek az izmai. Az alhasa annyira kemény volt, hogy szerintem fájt is neki. Amikor az alhasát kezdtem puszilgatni, már nem bírt magával, vadul magára húzott és hevesen megcsókolt, majd maga alá fordított, és befészkelte a fejét a nyakamhoz. Szaporán vette a levegőt. Még mélyebb extázisba ejtő élmény volt érezni a forró leheletét a nyakamon.
-Olyan rossz, hogy te csak adsz, adsz és adsz, de cserébe nem kapsz semmit.. -Lihegte a fülembe.
-Nekem az is elég ha szeretsz.. -Erősen kapaszkodtam a hátába, a számmal a nyakát simogattam. Végigfuttattam a kezem a gerince vonalán, majd megállapodtam a csípőjénél. Kissé felbátorodva tűrte fel a pólómat, és apró csókokkal hintette be a hasamat. Csak pár kis puszi volt, nekem mégis oly sok mindent jelentett.
-Vigyázat, alacsonyan szállnak a pólók! -Nézett fel egy pillanatra mosolyogva. Elnevettem magam, amikor eldobta a pólómat valahová. -Nem értem.. A nők minek hordanak melltartót? -Motyogta mikor a melltartómmal szerencsétlenkedett.
-Ez csak sportmelltartó. -Mosolyogtam ártatlanul.
-Nekem ugyanaz. -Végül békén hagyta a felülírott ruhadarabot, és fölém hajolt egy csókért. Az egyik kezével a tarkómat simogatta, míg a másikat lassan végigvezette a dekoltázsom közötti részen.
Egy pillanat alatt az alhasamnál termett, és az őrjítette tovább mámoros, nedves puszikkal.
Csak a fehérneműink választottak el minket a teljes tökéletességtől.
-Nem is volt ez olyan rossz ötlet. -Húzta végig az ujját a tetoválásomon. Ja, nem is említettem. Azalatt a pár nap alatt csináltattam egy tetoválást az alhasamra. "I won't ever be too far away to feel you.." Találó mondat...
Meg akartam fordítani a formációt, magam alá akartam gyűrni, de nem hagyta magát, egy hirtelen mozdulattal megragadta mind a két csuklómat, és lefogott.
Már azt hittem nem tud jobban kínozni, amikor apró, érzéki puszikkal végighaladt a bugyim felső szegélyénél.
-Schätzii.. -Sóhajtoztam magamon kívül. Mondott valamit, de a fülem zúgása elnyomta a gyönyörű hangját. A szabad kezével úgy belemart a fenekembe, hogy a csípőm akaratlanul is felemelkedett az ágyról, egy hangos nyögés kíséretében. Ennek szerencsére az volt a következménye, hogy nem kínzott tovább, hagyta magát így végre magam alá fordíthattam. Nem törődve semmivel, rögtön a boxerére koncentráltam. Lassan lehúztam, végig a lábán, az ágy végén pedig lesöpörtem a földre. Felnéztem az arcára. A szeme csukva volt, a szája résnyire nyitva. Teljesen az uralma alá vette a kéj mind a belsőjét, mind a külsőjét. Először még csak óvatosan vettem kezelésbe a férfiasságát, amit egy hangos nyögéssel és egy mosollyal díjazott, majd egyre vadabbul, és gyorsabban, amire már nem csak ennyi volt a válasz. A fejét a párnába mélyesztette, a csípője szinte saját életet élve ringatózott ide-oda, a kezével pedig erősen markolta a takarót. Eszméletlenül extázisba kergető látvány volt. Amikor már egyre hangosabbakat nyögött, a teste izzadt, és úgy kapkodta a levegőt, mint aki nemsokára megfullad, elkapott, lerántotta rólam a bugyit, és maga alá húzott. Hosszan megcsókolt, közben a hatalmába kerített egy kellemesen furcsa és fájdalmas érzés.
Innentől minden ment a maga útján. Testünk egy testként forrt össze, kéjesen karmolásztuk egymás hátát, a vágytól égve simult össze a bőrünk, érzéki csókokban találkozott a nyelvünk, egyszerre nyögtünk, és kiáltoztunk kéjesen, mind a ketten ugyanúgy remegtünk az érzéseinktől, és természetesen ugyanazt is éreztük. Úgy fonódtunk össze, mint még talán soha. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba, mintha ez lenne az utolsó pillanat. Mert ez is volt.. A csókjaink olyan lángon égtek, hogy szinte felperzselte mindenemet ez a tűz. Utánozhatatlan érzés volt hallani, amikor a hőn szeretett srác a nevemet sóhajtozza kéjesen. Büszke voltam magamra, és rá, hogy anno. összetalálkoztunk, annyi nehézség ellenére most is együtt vagyunk, mivel egy tökéletes párost alkotunk mi ketten.
-Ez hihetetlen.. -Zihálta és erősen szorított magához. Éreztem, hogy itt a vég... Beteljesültség formájában. A csípője úgy ringatózott, mint egy viharba került hajó. Hurrikánként söpört végig rajtunk a kielégültség. Mindkettőnk teste megfeszült, az enyém valami furcsa alakzatot vett fel az övé alatt, majd teljesen tehetetlenül az ágyra hullott. Pár pillanat múlva teljes súlyával nehezedett rám. A fejét szorosan a nyakamhoz nyomta, és fáradtan lihegett. Éreztem minden egyes szívdobbanását. Iszonyat gyorsan kalapált a szíve, ahogy az enyém is.
-Tudtad, hogy édes vagy, amikor be vagy indulva? -Súgtam neki, büszke mosollyal az arcomon, hogy milyen jó, én már ezt tapasztalhattam. Egy puszival a homlokomon nyugtázta az érdekes tényt, amit megosztottam vele. Szorosan átölelt, és lehunyta a szemeit.
-Ez a takaró, mostantól örök emlék lesz. -Tudtam, hogy egy pillanatra sem hunyhatom le a szemem, mert amint Bill elalszik, meglépek...