If We Ever Meet |11.|

-Te.. mit.. hogy... miért?! -Hebegtem össze-vissza. Utoljára öt évesen láttam az apámat. Anyáék folyton veszekedtek, aztán egy esős, hideg napon apa lelépett, és soha többé nem láttam. Eddig azt hittem, hogy Missouri-ba ment, mert mindenki azt mondta.
-Suzie?! -Kapta a kezét a szája elé. Át akart ölelni, de hátraugrottam. Nem tudtam, hogy kéne fogadnom a hirtelen felbukkanását. Ugorjak a nyakába, vagy hagyjam ott? -Kislányom! Te... hogy.. kerülsz ide? -Körülbelül ugyanannyira meg volt lepve, mint én. Talán még jobban... -Hogy megnőttél! -Próbált újra megölelni, de megint hátráltam. Majdnem visszaszóltam valamit a magasságommal kapcsolatban, de inkább magamban tartottam. -Miért nem ölelsz meg? -Tárta ki a karjait.
-Azt várod, hogy a nyakadba ugorjak, azok után, hogy ötéves koromban elhagytál? -Fakadtam ki szinte kiabálva.
-Kicsim, azt.. nem azért tettem.. nem értheted, még kicsi vagy..
-15 éves vagyok apa! Már nem vagyok kicsi!
-Kivel beszélgetsz, drágám? Lora, neked nem bent kéne lenned? -Jelent meg az ajtóban egy ismeretlen nőszemély. Gondolom apám új barátnője.
-Suzie Reinhardt vagyok! Nem Lora.. -Mutatkoztam be a nőnek. -William Berry lánya! -Vontam fel a szemöldököm, és kérdőn apára néztem.
-William Berry? Dehát.. Ő William Berry.. -Mutatott rá apámra.
-Igen.
-Nem is mondtad, hogy van még egy lányod! -A nő gyilkos szemeket meresztett a hazug apámra, majd idegesen elsurrant mellettem.
-Már megint bedurcázott.. -Sóhajtotta apa lemondóan.

-Egyetértek vele.
-Gyere be, és beszéljük meg.. Rendben? -Bólintottam. Bementünk a házba. Az egész olyan otthonos volt. Bár kicsit mű, de otthonos. Mindenhol dekor volt, ízlésesen egyszínű bútorok, és tökéletes rend. Rögtön tudatosult bennem, hogy betévedtem gazdagékhoz.
A falakon családi fotók voltak, elismerések, és oklevelek.
-Hogy hívják a barátnődet? -Kérdeztem apától, közben le sem vettem a szemem a képekről.
-Angela.
-Mindig ilyen hisztis?
-Igen, sokszor. Na, jó. Térjünk rá a lényegre..  Hogy kerülsz ide?
-Igen, ez jó kérdés. Az egyik barátomhoz jöttem.. -Nem akartam elmondani, hogy Lora volt pasijának az öccséhez, aki mellesleg a barátom, úgyhogy inkább kódolva beszéltem.
-De ide hogy kerülsz? Hogy találtál meg?
-Nem hozzád jöttem. Eredetileg Lorát kerestem.
-Lorát? -Apa nagyot nyelt, és feszülten tördelte a kezét. -Miért keresed Lorát?
-Beszélni akarok vele..
-Miről?
-Az maradjon az én titkom. Inkább meséld el, hogy mi lett veled azután, miután otthagytál..
-Ideköltöztem, szereztem egy jó állást, összeismerkedtem Angelaval, és.. nagyjából ennyi. Veled?
-Felvettek a berlini gimibe. Abba, amelyikbe már kiskoromba be akartam kerülni. -Nem volt kedvem vele beszélgetni, mert nem tudtam rá úgy tekinteni, mint az apára. Az egyik felem a nyakába akart ugrani, és addig ölelgetni, ameddig meg nem fullad, de a másik felem el akarta neki mondani, hogy milyen csalódott, és szomorú azért, amiért otthagyott. Már nem gondolkodtam, csak a nyakába ugrottam, a fejemet a vállára hajtottam, és teljes erőmmel szorítottam.
-Nagyon hiányoztál, apu! -Suttogtam a könnyeimmel küzdve.
-Te is nekem, kicsikém! Szeretlek, Suziem!
-Én is szeretlek apu! -Olyan régen vártam már erre a pillanatra. Amikor kicsi voltam, valamiért sokkal jobban szerettem apámat, mint anyámat. Mindig is jobban szerettem őt. Nagyon nehezen dolgoztam fel, amikor lelépett. Borzalmas volt. Minden nap egyre nehezebbnek tűnt. Rengeteget sírtam miatta. Azt hittem sohasem láthatom újra a példaképemet, akit mindennél jobban szerettem.
-Apa! -Hallottam meg egy törékeny hangot az emeletről. Léptek hallatszódtak, majd a lépcső alján megjelentem én... vagy egy tükör.. fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy mind a ketten sikítottunk.
-Suzie, hadd mutassam be az ikertestvéredet, Lorát!