Californian Scrapbook |3.| ~ If We Ever Meet |14.|

Boldog Péntek 13.-át!!:D

Bocsi, ha rövid lett, és hogy későn hoztam.
És azért is bocsi, hogy eltűntem erre a hétre, csak ezermillió versenyem volt [kerületi/házi egyaránt - lényegtelen] és javítanom is kellett. Nem, nem kell rosszra gondolni, nem kettesre kell javítanom, nem vagyok megbukós fajta. Fizikából és matekból - nem szeretem a reál tantárgyakat - kell küzdenem - azért nem erőltetem meg magam - a négyesért, a többiből pedig az ötösért. Ezen a héten nagyon bele kellett húzom, mert hétfőn osztályozó van, és nem mindegy, hogy hány négyes van a félévimben.:) Plusz még összejött erre a hétre két angol, és egy informatika versenyem, két zenekar, három zeneóra, két edzés, ezen kívül nem könnyű beiktatni a programomba az angol emelt-emelt szintű, és angol emelt szint plusz - nem, nem ugyanaz a kettőxD - sulin kívüli órákat, és persze az írást. Általában éjjel 2-kor szoktam megírni az új részt a telefonomról, az ágyban, félkómásan.
Itt van az új rész az If we ever meet-ből is. Csak rá kell nyomni a feliratra [14. - Thomas Jefferson], és megjelenik a rész. Ha a Californian Scrapbook-ot akarjátok elolvasni, akkor arra a címre kell rányomni [3. - The Big Tom Kaulitz] :)
Na, nem is jártatom a számat - ez esetben: nem is pötyögök tovább -, itt van az új rész! :) Ja, és köszönöm a komikat! <3
U.I.: Milyen lesz a félévitek?:)
U.U.I.: Kukkantsatok be ide is: http://letsvomitrainbow.tumblr.com/ :)




3. - The Big Tom Kaulitz

Hogy megünnepeljük a munkámat, elmentünk elszórni az első, még meg nem kapott fizetésemet.

Egy menő bárba mentünk. L.A.-ban a bárok, az éttermek és a szórakozóhelyeket addig lehet menőnek minősíteni, amíg be nem cserkészik azokat a hidrogénezett hajú, botoxolt, szolizott képű, gazdag pasira vadászó kis cafkák. Mindenféle korosztályból. A tizenhat évestől az ötven évesig. Egy klub akkor tartotta meg a menőségét, ha nem ezek cserkészték be, hanem a celebek. Ez körülbelül két hétig tartott. Megnyitott egy új klub, két hét múlva már senkit sem érdekelt.

Épp a Hollywood boulevardon sétáltunk végig, amikor megpillantottam azt a helyet, amit már gimis koromban kiszúrtam magamnak - persze akkor még gugli térképen nézegettem csak L.A.-t.

-Cammie! Ide menjünk! -Szorítottam meg a barátnőm csuklóját.

-Katsuya? De hát ez egy étterem!

-Jaj, Cammie, ne drámázz már! Stephanie Prett, Lady GaGa, Emma Roberts, Ashley Tisdale és Scott Speer, Nicole Scherzinger és a Jonas tesók is voltak már itt! És tudod még ki? -Elkerekedett szemekkel, izgatottan figyeltem a híres étterem bejáratát. Olyan voltam, mint egy kislány, aki a vidámparkban kapott egy nagy, színes nyalókát.

-Na, ki?

-L-C! -Szótagoltam.

-Az meg ki? -Láttam rajta, hogy hidegen hagyják a hírességek, és a hely jelentősége.

-Lauren Conrad! Cammie! Nézel te TVt?

-Nem.

-Látod, ez nagy baj! Na, gyere! -Megragadtam a csuklóját, és magam után húztam az étterembe. Azt hittem, hogy minden aranyból lesz ott bent, de tévedtem. Egy átlagos kis étterem külseje volt. Székek, asztalok, képek a falon, sok vendég és kaja. Csak a pincérek voltak különbözőek. Kicsi kínai lánykák, és srácok szaladgáltak a székek között, a kezükben pedig tányérokat egyensúlyoztak. Megpillantottam azt a pultot, ahol asztalt lehet kérni. Lassan odasétáltam, magam után húzva a makacs Cammiet, és mosolyogva a recepciósra néztem.

-Üdv! Van szabad asztaluk két főre? -A férfi felvonta a szemöldökét. Sugárzott az arcáról, hogy hülyének néz. -Nekünk.. Neki, és nekem. -Először azt hittem, csak kínaiul tud. Aztán rá kellett döbbennem, hogy a hiba az én gépezetemben van.

-Csak előre bejelentkezett vendégeket fogadunk. -Kirázott a hideg a pici kis szemeitől.

-Nézd, ott van Dan! -Bökött egy elegáns srác felé Cammie.

-Az Dan? Mit keres ez itt?

-Mindjárt kiderítem. -Átvergődött az asztalok között, és Danre vigyorgott. Nem hallottam semmit a beszélgetésből, mivel messze voltak. Cammie a sráccal együtt tért vissza.

-Hello... Őőő... -Nyújtotta a kezét Dan.

-Lauren. -Segítettem be egy kicsit.

-Hello Lauren. -Mosolyogva a kínai férfi felé fordult. -Ők a barátaim, Josh. Cammie és Lauren. Beengedheted őket. -Egy üres asztal felé biccentett, majd megközelítettük, és leültünk.

-Ezt hogy csináltad? -Kezdtem tátott szájjal.

-Egyszerűen.

-De te csak egy pincér vagy!

-Ne becsüld alá a pincéreket! Amúgy nem. Nem vagyok pincér. Csak beugrottam helyettesíteni az egyik beosztottamat.

-Beosztottadat?

-Igen. A Kastsuya az SBE Bolthouse tulajdonában áll. Jerry és Brent Bolthouse öccse vagyok, Dan Bolthouse. A Katsuya, a Mercato di Vetro, a Papaya King, az Abbey, a Hyde és a Crimson ügyeit kezelem én.
-Azt mondtad... Hyde?! -Közelebb hajoltam Danhez, hogy senki se hallja mit mondok.
-Igen. De mennem kell. Akkor várlak a Louban! Lilian, te is jöhetsz! -Rám mosolygott, majd elviharzott és eltűnt egy sötétbarna ajtó mögött.
-Lauren vagyok, de mindegy. Tudod te kit fogtál ki?! -Meredtem Cammiere.
-Nem. Nem tudom mi abban a nagy cucc, hogy az ABC Coldhouse egyik vezetője. -Forgatta a szemét.
-SBE Bolthouse! Jegyezd meg a nevét! SBE Bolthouse!
-Coldhouse-Bolthouse, nem mindegy?
-Nem!
-Inkább rendeljünk. -Bebújtam az étlap mögé, és csak meresztettem rá a szemem az elolvashatatlan nevű kajákra.
-Még nem ettem szusit. -Jegyeztem meg halkan, amikor választottam.
-Én sem. -Csukta be Cammie az étlapot.

Körülnéztem a helységben. Voltak ismerős arcok, de maximum olyan lecsúszott celebek, akik most jöttek ki az elvonóról. A hely tömve volt a helyi gazdagokkal, akik a szokásos vacsorájuk felett beszélgettek, tettetett mosolyokkal, és nevetéssel. Modelleket is kiszúrtam, akik csak bökdösték a villájukkal a kaját, és halálra rémült tekintettel nézték a röntgenszemeikkel a kalóriákat.
Aztán mégis kiszúrtam egy hírességet.
-Cam! Odanézz! -Böktem a hely másik végébe. Marisa Miller és a férje folytattak bájcsevejt a szusiféleségük felett.
-Aha. Nézz mögé! -Motyogta Cam, és szemezni kezdett az asztallal. Átsiklott a tekintetem a mögöttük ülő két feketébe burkolt emberi életjelet nemadó lényekre.
-De nincs... -Elakadt a szavam, még levegőt venni is elfelejtettem, amikor az egyik felemelte a fejét, és tökéletesen kirajzolódott az arca. -Tom Kaulitzcal ülünk egy étteremben!! -Fordítottam lassan Cammie felé a fejem, mintha most hallottam volna először a világvégéről.
-Igen. -Ezek az ikrek voltak az egyetlen hírességek, akiket mind a ketten szerettünk.
-Hívd ide a pincérhaverodat! -Ijedtemben már azt is elfelejtettem, hogy mi a pincérhavernak a neve.

-Hogy? Inkább megoldom érdekesebben. -Cseles félmosoly ült ki az arcára, és felállt a székből. Oldalra lökte a csípőjét, megigazította a haját, és csípőre tett kézzel elindult az ikrek felé. Ha Cammie ilyet csinál, vagy botrány, vagy még nagyobb botrány lesz belőle, ezért gyorsan felugrottam, és utánasiettem, mint egy utánfutó-szürke kisegér. A Kaulitzok már messziről kiszúrták a feketeséget közeledni. Mint egy fekete találkozó - csak a bőrszínnek kéne passzolnia. Először azt hitték autogrammért megyünk, vagy megszállott rajongók vagyunk, de amikor megálltunk az asztalnál, és Cam megnyalta az ajkát amikor Tomra nézett rájöhettek, hogy nem így van. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, miért mentünk oda. Vagyis Cammie. Én csak követtem.
-Hát ti? -Vonta fel a szemöldökét Cam. Én magamban pánikrohamban törtem ki, hogy hogy lehet ekkora állatságot kérdezni.
-Látom kiszúrtál. Nem mutatkozok be, tudod ki vagyok. -Vigyorgott Tom. Eleve alig álltam a lábamon az elmúlt két hétben, most főleg összeestem volna. Az a mosoly felért azzal, amikor két hete leszálltunk a repülőről, és megláttam L.A.-t.
-Cammie Sharp. -Billentette oldalra a fejét. Futólag Billre is rápillantott, de nem lelte rajta örömét, ezért inkább visszasiklott Tomra a tekintete.
-Mióta szokott egy magadfajta lány egy ilyen helyre járni? -Lenéző pillantásokkal körbenézett. -Csak nem egy drogos celeb vagy? -Mosolygott a barátnőmre.
-Attól függ honnan nézzük. Ha a te lennél a szer, szívesen bevállalnám. -Kacér vigyort villantott Tomra.
-Azt hiszem eljött az én időm. -Motyogtam, és előbújtam a barátnőm háta mögül. Nem mertem Tomot bámulni, ezért az asztalt néztem.
-Ja, és ő a barátnőm. Lilian.. -Egy pillanatra megakadt, majd kijavította magát. -Lauren Lloyd. -Tom még annyira sem méltatott, hogy legalább egy pillanatra rám nézzen. Ez elszomorított, és megint le lett vágva egy jó nagy darab az önbizalmamból. Csak Bill mért végig, már zavaróan alaposan. De az valahogy hidegen hagyott. Míg Tom és Cammie önfeledten flörtölgettek, én a szemem sarkából Billt figyeltem. Fogalmam sincs miért. Talán nem volt jobb dolgom. Megfordult a fejemben, hogy lelépek. Az is, hogy félrelököm Cammiet, és premierplánban Tomra vigyorgok. Persze az is, hogy ráugrok a barátnőmre, és kitépem a maradék haját is, mivel pontosan tudja, hogy nekem mennyire bejön Tom. És most mégis... Mondhatom, aranyos.

***

Billel szemben ültem. Lehajtott fejjel smsezett. Vajon kivel cseveghet? Tudtommal nincs barátnője. Az anyjával meg nem szokás egy ilyen helyen, ennyi idősen üzenetpárbeszédet folytatni. Bár.. mekkora hülye vagyok! Nem is lehet barátnője. Ő meleg..
Igen, ez egy régi történet.. Tizenhárom voltam, amikor híresek lettek. Billt első pillantásra jó pasinak találtam, de közel sem annyira, mint Tomot. Teltek az évek, és Billnek egyre idiótább hajai lettek. Néha megnéztem egy-két videót, amikor nem volt jobb dolgom, és felfedeztem pár árulkodó jelet. Amikor biztos lettem benne, hogy a saját neméhez vonzódik - más néven meleg, mint a kályha - az akkor volt, amikor először vett fel magassarkút. Onnantól elásta magát a szememben. Ezt inkább magamban tartottam, mert nem akartam összeveszni nagyon sok emberrel - a baráti körömben mindenki utálta a TH-t.
Unottan bökdöstem a szusimat, amit azóta kihozott a pincér. Nem ettem belőle egy falatot sem. Visszataszító volt rajta az a zöld izé, ami leginkább a nagypapám kéthetes taknyára hasonlított.
Elfelejtettem említeni, hogy Cammie elment megkeresni Dant, Tom pedig kiment az autójához valamiért, amit otthagyott. Nem is értem, hogy lehet már lassan húsz perce keresni valamit...
-Eszel, vagy bökdösöd?! -Emelte fel a fejét hirtelen Bill.
-Zavar? -Kérdeztem vissza olyan hangnemben, mint amilyenben Ő az előbb. Nem válaszolt, csak hatalmasat sóhajtott, és visszatért a telefonja fölé.

***

Sértődötten trappoltam a kocsi felé. Mérges voltam Cammiere, leírhatatlanul mérges. Talán most először volt ilyen az életemben. Forrt bennem a düh, hogy ennyire semmibe vett. Pedig pontosan tudta, hogy nekem tetszik Tom. Erre be sem mutatott, a nevemet is elfelejtette, és otthagyott Tom idegesítő ikertestvérével, aki meleg, és még bunkó is.
-Állj már meg, Lauren! -Kiabált utánam.
-Hagyj békén Sharp! -Bevágódtam az autóba, és gyorsan a gázra léptem. Most megkapja! Sétálhat haza egyedül! 

14. - Thomas Jefferson

A szívem a torkomban dobogott. Féltem. Őszintén féltem, hogy kirúgnak. Végigfutott a fejemben a felismerés, hogy megváltoztam. De ezt még nem tudtam teljesen átlátni. A szürke hétköznapok egymást lökdösik, majd jönnek a hétvégék.. Amikre egész héten várok. Szeretem Billt, szeretem Simone-t, szeretem Gordont, és szeretem Tomot is. Lorát, apát és mindenkit, akikkel találkozom ott Lotischében. De nem tehetek mást... vissza kell változnom a kis Suzievé, különben akármi megtörténhet.

Sosem voltam egy álmodozó. Mindig reálisan gondolkodtam. Sosem a szívem szerint döntöttem. Mindig kerestem a dolgokban a logikát. De ezt a tulajdonságomat elhagytam, mióta először láttam Billt. Most is át tudtam látni minden. Tisztán, és igazán. Tudtam, hogy semmi sem tart sokáig, egyszer mindennek vége van. Most választás elé állítottak. Választhatom Billt, és választhatom a jövőmet.. A döntés? Elviselhetetlenül fáj, és a nehezebb, mint eddig bármi.

-Már adtam magának egy esélyt. -Az igazgató érdes hangja zökkentett ki a gondolkozásomból. -Az a kérdés, hogy adjak-e önnek még egyet?! Az az érzésem, hogy nem érti ennek az iskolának a jelentőségét... -Felállt a székéből, és az asztalának dőlt. -Ez egy Elit gimnázium. Ide a legjobbak járnak. Érti? A legjobbak! Ezalatt azt értem, hogy azok, akik mind tanulmányilag, mind magatartásilag kiemelkedőek. Azért vettük fel, mert makulátlan bizonyítványokkal rendelkezett, elsőtől nyolcadikig. A felvételije a legmagasabb pontszámot érte el. Egyetlen egy pontot vesztett a szóbelin. Mondja meg... Ezt akarja elrontani?! Az iskola egyik legjobb tanulója, pedig ebben az intézményben nem könnyű benne lenni az első háromban. Ha itt maga a harmadik, akkor egész Németországban maga a harmadik legjobb tanuló. Sőt.. csak hogy jobban rádöbbentsem a helyzetére. Európai harmadik! -Hatásszünetet tartott, és ezt kihasználva sikerült egy gyors gondolkodást lefolytatnom. -Tudja mi minden lehet magából? Ezt akarja elrontani? Még van ideje szerelmesnek lenni! Nekem is van feleségem. És nem tizenöt évesem ismertem meg. -Gondterhelten sóhajtott, majd tenyerét a homlokára tapasztotta, és csóválta a fejét. -Csak azért nem rúgom ki, mert márciusban elküldöm. -Elküldöm. Elküldöm. Elküldöm. Visszhangzott a fejemben. Elküldöm?!

-Ki fog rúgni februárban? -Kérdeztem a megengedettnél kicsit hangosabban. Attól féltem, megütöttem a szemtelen hangnemet.

-Nem. Nem fogom kirúgni. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk Virginia államtól. -Összeszorult a gyomrom.

-De hát az Amerikában van..

-Igen. Az iskola öt legjobb tanulója felvételt nyert a Jefferson-ra. Februárban már abban a gimnáziumban fognak tanulni. A világ első számú gimnáziumában!

-A Thomas Jeffersonba...? -Alig kaptam levegőt. -A Thomas Jefferson... -Ismételtem halkan, mintha valami csoda lenne. De hát az volt!
-Tudja hány diák álmodozik erről?! És magának itt van a lehetőség.. Ne szúrja el! Mehet! -Gyorsan sarkon fordultam, és remegő térddel kicsoszogtam az irodából.
Az edzésen is ilyen állapotban voltam. Féltem, meg voltam lepődve, össze voltam törve és boldog voltam. Ez mind egy az egyben.

Egyedül éreztem magam, pedig nagyon sok ember állt mellettem. Üresnek éreztem magam, pedig teleettem magam csokival. Butának éreztem magam, pedig felvettek a Jeffersonra. Senkinek éreztem magam, pedig én vagyok az egyik abból az ötből, aki kikerül Amerikába.

Az ágyamon ülve, a falnak dőlve sírtam. Vagyis csorogtak a könnyeim. Ezerféle gondolat cikázott az agyamban. Próbáltam Pro/Kontrát írni, de még az sem sikerült.
A telefonomat is kikapcsoltam. Nem akartam senkivel beszélni, aki befolyásolna a döntésemben. A Jefferson nagy döntés lenne. Sok elkötelezettséggel, és odafigyeléssel jár. Kész vagyok én erre? Itt tudom hagyni Billt, és helyette a hátralévő életemet választani? Felnőttem erre a feladatra?

***
Nehezen aludtam el, és nehezen ébredtem. A párnám még mindig nyirkos volt a tegnap esti könnyeimtől. Még mindig nem döntöttem. De hétvégéig muszáj lesz. Kedd van. Még van egy kis időm.

A hét lassan telt. Minden pillanat szívszaggató volt, ha csak arra gondoltam, hogy döntenem kell. Négy hónapja szeretem Billt, ami nem hosszú idő - bár attól függ, honnan nézzük. És a karácsony is a nyakamon van már. Ezen a hétvégén haza kellene mennem anyához. Rég láttam, és az ünnepek miatt is meg kéne látogatnom.
Nem pakoltam össze semmit, csak egy kis pénzt a vonatjegyre. Lementem az igazgatóhoz engedélyt kérni. Miután elengedett, nekifutásból rohantam az állomásra. Az első vonatra, ami Schwerinbe ment, felugrottam, és a zenébe temetkezve bámultam ki az ablakon.

Haza érkezve rögtön anya ölelő karjaiba borultam. Mindent elmeséltem neki, ami az elmúlt négy hónapban történt velem. Ő nem egy olyan fajta, aki megérti az emberi érzelmeket, ezért lepett meg a reakciója. Sírt... Könnyezett.. Egyfolytában azt ismételte, hogy "El kell menned hozzá! Vele kell töltened a karácsonyt! Ez lesz az első, és egyben az utolsó ünnepetek együtt! Használj ki minden egyes pillanatot vele, ameddig még lehet!" A szavak egészen tettekig fajultak. Kikísért az állomásra, feltett a Lotischébe tartó vonatra, és sok sikert kívánt.
Na, erre sem számítottam volna.
Ott ültem letaglózva a vonaton. Az anyám eltitkolt valamit előlem. Nem olyan, amilyennek mutatta magát. Valaki vagy valami bántotta...
Gyorsan odaértem. Rohantam a házuk felé - két okból, 1. mert esett a hó, és fáztam, 2. minél előbb látni akartam Billt. Türelmetlenül nyomtam a csengőt. Végtelen pánikban voltam, amikor nem nyitotta ki senki. Tovább csöngettem, és csöngettem, de mintha nem lenne itthon senki. Amikor már feladtam, és elindultam vissza az állomásra, kinyílt az ajtó, és megpillantottam Billt.
-Suzie? Hát te? Azt hittem karácsonyra nem jössz. -Vonta fel a szemöldökét. Nem válaszoltam, csak a nyakába ugrottam, és csókoltam ahol értem.
-Szeretlek, Bill!