Hoztam egy lényegtelen novellát.:) Igazából nem valami érdekes, csak most ehhez volt kedvem, mert nem tudtam folytatni az If we ever meet-et..:/
Azért jó olvasást! Ja, és figyelmeztetek mindenkit, hogy +18-as!:D A blog történetében az első:D
Azért jó olvasást! Ja, és figyelmeztetek mindenkit, hogy +18-as!:D A blog történetében az első:D
Kialakult egy együttélés dolog.. kicsit bepunnyadtunk, mint az öreg házaspárok, de majd kinövünk ebből is, vagy belejövünk a dolgokba. Még friss ez az együtt lakás, szóval nem nagyon tudjuk kezelni. Bill reggeltől estig a stúdióban van, és ezerrel az új albumon dolgoznak, én pedig ugyanebben az időbeosztásban egyetemre járok, és dolgozom. Elég keveset látjuk egymást, már amennyire mondhatom ezt.. Csak reggelente, és esténként amikor mind a ketten fáradtan hazaesünk, és már az is nagy erőfeszítésbe kerül, hogy egymásra mosolyogjunk... utána mint az ájultak, bedőlünk az ágyba, és elalszunk. Hát mondhatom.. izgalmas... Annyira, hogy néha már ahhoz sincs kedvem, hogy hazamenjek. 20 évesen nem viselkedhetek úgy, mint egy 40 éves.. Ezért találtuk ki, hogy három teljes napig megszüntetjük a külvilággal a kapcsolatot. Persze hétvégével együtt, mert akkor csak egy napot lógok az egyetemről, és így megúszok mindenféle kötelességet. Az egész elbújást ma kezdtük. Szóval csak két napunk maradt. Ja, és hozzáteszem.. este van. Bill már az ágyban feküdt egy szál alsógatyában. Nem mondom, hogy nem volt nyálcsorgató élmény. Átvettem a pólómat, de még mindig volt dolgom. Kivágtattam a szobából a dolgozószobába, és letettem az ágy mellé a holnapi dolgaimat, amik pár papírból álltak. Általában mielőtt lefekszem, baromi sok dolgom van. Mint most is... Kikapcsoltam a gépet, amin eddig dolgoztam, kifésültem a hajamból a sok zselét, és nekiálltam keresni egy kompatibilis alvósgatyát, ami nem nagyon sikerült.
-Gyere már Sachi! Nekem épp elég, ha egy bugyi van rajtad. Két okból... 1. Az is sok, 2. Úgyis leveszem, akkor nem tök mindegy, hogy bugyi, vagy gatya?-Türelmetlenkedett Bill.
-Most ezért direkt nem hagyom, hogy levedd! -Kaptam elő egy normális gatyát.-Legalábbis ma... -Tettem hozzá halkan.
-Hidd el, ismerlek. Ki tudom hozni belőled a ruhatépős, szexmániás állatot. -Édesen vadító mosolyra húzta a száját, amitől ha nem uralom az érzelmeimet, már simán elmegyek. Vagy legalábbis letámadom. Nehéz lesz ellenállni... Főleg ha csókolni kezd, vagy elmondja, hogy mennyire szeret.
-Fogadunk? -Álltam meg az ágy szélénél, és harciasan vigyorogtam.
-Fogadjunk! Éjfélre a nevemet fogod sikoltozni! -Ült fel hirtelen, és az ölébe húzott. -De lehet, hogy előbb.. -Kezdett bele a kínzásomba.
Egy darabig benne voltam a játékban, és az ölében ülve csókolóztunk, de aztán muszáj volt erőt vennem magamon, és abbahagyni a játszadozást, mert egyre nagyobb volt annak az esélye, hogy elgyengülök, és onnantól nincs visszaút, Bill nyeri a fogadást.
Lassan elhúzódtam tőle, de az ölében maradtam.
-Szeretlek, kleiner meine leben. Olyan rég bújtam már hozzád. Folyton csak az albummal vagyok elfoglalva, és csak este találkozunk, mert neked is egy csomó dolgod van. Olyan régen volt már, hogy csak összebújva beszélgettünk... -És már el is kezdte a puhítást... Gondoltam, hogy ezt fogja csinálni.
-Ha így próbálod lebeszélni rólam a bugyit, tájékoztatlak, hogy jó úton jársz -mondtam volna hangosan, de inkább csak magamban mondtam ki. - nem fog sikerülni!
-Nem az a célom. Csak elmondom az érzéseimet.
-Biztos?
-Biztos.
-Akkor folytasd!
-Mostanában mindig úgy voltunk együtt, hogy "van 5 szabad percünk, gyere, csináljunk!" Nekem hiányoznak a régi dolgok... Amikor minden együttlétünk olyan harmonikus volt, érzéki és nem volt időhöz kötve. Olyanok voltak, mint egy virág. Lassan bontakozott ki, minden egyes szirma gyönyörű volt, mindig másmilyen és a vége mindent vitt. -Annyira szépen beszélt a tulajdonképpen tabu témáról, mint még soha.
-Szeretlek! -Bújtam hozzá a lehető legszorosabban, és a fejemet a vállára hajtottam.-Szeretlek, mein Schätz! -Furcsán a hajára sandítottam, majd megszólaltam, amit nem kellett volna: -Utoljára amikor ezt mondtam neked, fekete volt a hajad.. és..-Lehajtottam a fejem, mert rádöbbentem, hogy több mint négy hónapja nem neveztem Schätznak. Mármint Schätznak neveztem, de nem úgy, hogy "Szeretlek, mein Schätz!"-Igen, kicsim, Júniusban mondtad utoljára. Négy év nem rövid idő.. megérteném, ha azt mondanád, hogy meguntál..
-Nem, dehogy.. Nem erről van szó!
-Akkor? Mi lett velünk? Hova tűntek azok az együtt töltött percek, amikor csak te és én léteztünk?
-Nem tudom.. de hiányzik. -Megcsörrent a telefonja. Már előre tudtam mi következik most. Kiugrott az ágyból, és gyorsan felvette a telefonját.
-Halló?
-Bill, be tudnál jönni egy kicsit? Most a két G is ráér, úgyhogy csak rád várunk!
-Persze. Öt perc, és ott vagyok! -Letette, és anélkül, hogy mondott volna valamit, felkapta a dzsekijét, és a kulcsát.
-David volt? -Fogtam meg a karját.
-Igen. Be kell mennem a stúdióba. Reggelre itthon vagyok! -Puszit nyomott a homlokomra, és már indult is, de megszólaltam.
-Úgy megváltoztál! Nem ebbe a Billbe szerettem bele! -Suttogtam. A szemem fáradságot, és csalódottságot tükrözött, ahogyan az övé is. Már azt sem tudtuk, mi értelme van ennek a színjátéknak. Mikor hallottam Tőle utoljára, hogy "Szeretlek!"? Több mint két hónapja...
Belefáradtam a sok, éjszakába nyúló veszekedésbe. A viták tárgya mindig ugyan az volt. A változások.. Mind a ketten megváltoztunk. Bill már nem mutatta ki úgy az érzelmeit, mint régen, ami miatt sokszor úgy éreztem, már nem szeret. Sokkal többet foglalkozott a karrierjével, amit még nem bánnék, mert tiszteletben tartom azt, hogy a zene ugyan olyan fontos neki. De azt, hogy inkább járja az éjszakát Tommal, és számomra ismeretlen emberekkel bulizgat, nem tudtam elfogadni. Szinte minden este egyedül voltam. Egyedül feküdtem le, egyedül sírtam, egyedül nevettem. Néha már azt hittem, skizofrén vagyok. Szinte mindig, az éjszaka közepén esett haza, és bűntudat nélkül, néha a kanapén, néha mellettem elaludt. Már nem is beszélgettünk... Pedig annyira szerettem, amikor még régen, éjszakába nyúló veszekedések helyett, inkább éjszakába nyúló beszélgetéseket csináltunk. Már nem is ismertük egymást. Úgy éltünk együtt, mint két messzi ismerős. Nem érdekelte, hogy éppen hogy érzem magam, nem érdekelte, ha szomorú voltam. Annyira el akartam neki mondani, hogy éjszakákat sírok át, hogy nincs erőm már semmihez, hogy szeretem, és már nem érzem, hogy Ő is ugyan így érezne. Olyan szívesen végighallgattam volna, bármilyen bánatát.
-Te is megváltoztál Sachie! Nehogy azt mondd, hogy ugyan az az ember vagy! -Felemelte a hangját. A szemei mérhetetlen haragot sugároztak. -Nem ebbe a Sachie-ba szerettem bele én sem! Abba, amikor még elfogadtad, ha valami dolgom volt, és nem tudtam itthon lenni! És amikor még nem akadtál ki azon, ha egyszer-kétszer elfelejtettem valamit!
-Egyszer-kétszer?! -Kaptam idegesen a fejemhez. -Bill, már lassan négy hónapja csak felejtesz!
-Nem értem, miért kell most ebből ekkora ügyet csinálnod. Amikor a barátnőm lettél, pontosan tudtad, mire vállalkozol. Egyszer kell, hogy itt hagyjalak, mert be kell mennem a stúdióba. Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni?!
-Te most komolyan egyszeri alkalomnak hiszed ezt? Az utóbbi két hónapban még csak meg sem csókoltál! Csak késő este és reggel látlak. -Potyogtak a könnyeim. -Van fogalmad róla milyen érzés, amikor nem kellesz már annak az embernek, akit mindennél jobban szeretsz? Téged már csak az az album érdekel és a karriered, a bandád.
-Az utóbbi négy évben folyton melletted voltam. Igen, a karrierem és a bandám is érdekel, mert ha ezek nem lennének, nem élnénk ebben a házban, és nem lenne meg mindenünk!
-Szerinted nekem csak ez számít? Az utcán is elélnék veled, de téged behálózott a hírnév világa és nem veszel már engem észre.
-Akkor hagyj el! Tessék! Hagyj itt! Az biztos jobb lesz! Pakolj össze, és térj vissza a szánalmas kis életedbe!-Csúsztak ki Bill száján a szavak, de nem gondolta komolyan őket. Szeretett és azt akarta, hogy örökre maradjak vele. Csak álltam ott, teljesen letaglózva. Tudtam, hogy sokszor mondd mindenféle hülyeséget idegességében, amit később megbán, de soha nem tudtam, hogy mikor van ez a helyzet, és mikor mondd igazat.
-Akkor tudod mit?! Utállak! -Ezt nem kellett volna. Bill arca falfehér lett, és féltem, hogy ott helyben elájul. De utána pár pillanattal már nem félelem volt a szemében, hanem harag. Idegesen feltépte az ajtót, és bevágta maga után. Kétségbeesetten zokogva a földre rogytam. Fájtak Bill szavai. Szinte már biztos voltam benne, hogy nem szeret, és ez az érzés felégetett belülről. Amikor összeköltöztünk, megmondtam neki, hogy egyáltalán nem baj, ha a TH miatt, későn jön haza, vagy épp nem lesz ideje. Megmondtam neki, hogy tiszteletben tartom, hogy a banda is ugyan olyan fontos neki, mint én. Megmondtam neki, hogy engem egyáltalán nem zavar, ha a zene miatt pár napig, akár hetekig nem lesz rám ideje, mert tudtam, hogy ez a szenvedélye... De ez már nem a zenéről szólt... Ez már más volt...
Amikor már kicsit összeszedtem magam, és bebotorkáltam az ágyig, betakaróztam, és próbáltam álomba sírni magam, ami nem sikerült. Egész éjjel gondolkoztam. Csak néztem a képet, ami az éjjeliszekrényen volt. A régi szép időkre emlékeztetett. Mindent átgondoltam, és reggelre végre elhatározásra jutottam.
***
Az utóbbi kérdésemet megválaszoltam, miután belenéztem a gatyámba.
De a másikon még csak gondolkodtam. Az tény, hogy nagyon hiányzik, és legszívesebben felpofoznám magam, amiért összevesztünk. De ha felhívom, lehet, hogy nem veszi majd fel, mert nem akár velem társalogni. Ha lerejtem a számomat az meg azért nem jó, mert azt alapból nem veszi fel. Maradt a jó öreg - azért nem annyira - Tom. Felemeltem a mobilomat, ér tárcsáztam a számát.
-Hallottam a nagy veszekedésetekről. -Szólt bele köszönés helyett.
-Igen, gondoltam. Figyelj, hogy van Bill?
-Szarul. Azt hiszi elmentél.
-De haza fog jönni?
-Maximum hazarugdosom.
-Rendben. Akkor rugdosd haza... kérlek..
-Okéé. -Letette.
Még egyetemre sem mentem, annyira vártam Billt. Egész nap a konyha és a bejárati ajtó között ingáztam. Teljesen meg voltam kergülve. Zenét hallgattam, amit amúgy nem szoktam csinálni, főleg nem ilyeneket. Alapból nem bírom Joe Jonast, de ez a száma valamiért megfogott. -But i just can't get you outta my mind, 'n' i keep seeing your picture, i don't wanna see no more. -Énekelgettem. Na jó.. Nem énekeltem, hanem sokkal inkább motyogtam.
Már sötétedett, amikor meghallottam az ismerős hangot, egy autó búgását, amit két állammal messzebbről is kiszúrnék. Rögtön tudtam, hogy ez az általam nagyon kedvelt Audi hangja, és hogy Bill hazaért. Legalábbis remélem nem Tom akar meglátogatni.
Kirohantam a folyosóra a bejárati ajtó elé, és feszülten vártam. Az autó búgása elhallgatott, helyette egy zörgő kulcs, és egy ajtócsapódás hangja töltötte ki a teret. Hallottam, ahogy Bill megáll az ajtó előtt, és azzal a tipikus gondterhelt sóhajtással bedugja a kulcsot a zárba. Két kattanás, és az ajtó már nyitva is volt. Meglepődött, hogy ott állok vele szemben, három méterre tőle. Gondolom azt hitte, hogy nem leszek itthon. Talán azt hitte, sohasem lát többé?
A kínos csendet, és az idiótára sikeredett bocsánatkérő pillantásokat ő törte meg.
-Mi ez a zene? -Suttogta elfúló hangon.
-Én sem tudom. -Ráztam meg a fejem bizonytalanul. Ez elég hülyén nézett ki így, hogy egyikünk sem tudja, mit mondjon vagy gondoljon és közben Joe Jonas arról énekel, hogy a csaja otthagyta, és ő meg nem akarja többé látni. Főleg végtelenített verzióban... Jó kis aláfestő zene. -Schätz, én... Sajnálom... De tudod... Mindenki elpártolt tőlem. A legjobb barátaim, a nevelő szüleim és az egész világ. Nekem csak te maradtál. Néha azért mondok ilyeneket, mert túlságosan félek, hogy elveszítelek. Szeretlek.. És... Megértem, ha most... -Hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Nem bírtam meg csak arra gondolni sem. -Ha most vége... -Bill nem reagált. Egy arcizma sem mozdult, ugyanúgy állt, mint eddig. Nem bírtam a strapát. Abban a hitben voltam, hogy most lezárja az elmúlt 4 évet, és mehetek. Gondolkodás nélkül a karjaiba borultam, és elengedtem a könnyeimet.
-Bill kérlek! Adj még egy esélyt! Megváltozok, ígérem! Csak maradj velem! -A nyakába fúrtam a fejem, és az minden erőmet összeszedve szorítottam magamhoz.
-Ki beszélt ilyenekről? Nem akarok veled szakítani! -Az arcomat a kezei közé fogta, és rám mosolygott.
-Nem? -Szipogtam.
-Nem! -Puszit nyomott a homlokomra, majd magához ölelt.
-Nem is tudod elképzelni, mennyit jelentesz nekem. -Súgtam.
-De, eltudom. Annyit, amennyit te nekem. Ez a zene drasztikus.
-Nem is! Jó ez, csak meg kell szokni. -Eszembe jutott, hogy tegnap mitől fosztottam meg Billt. Pontosabban magamat... Illetve minket.
Végighúztam a kezemet az oldalán, és a hüvelyk ujjamat beakasztottam a nadrágja szélébe. Lassú táncba kezdett a nyelvünk, a másik kezemet pedig a tarkójára csúsztattam és közelebb nyomtam a fejét az enyémhez. Még levegőt venni is elfelejtettem a hirtelen jött kéjtől, amikor a csípőjét türelmetlenül az enyémhez lökte, és felnyögött. Azt sem tudom hogy bírtam ki azt ép ésszel. Ha nem hajtott volna az a vágy, hogy mindenekelőtt ő legyen "lerendezve", akkor az biztos, hogy ott helyben elmentem volna.
Azt a kezemet, ami eddig be volt akasztva a gatyája szélébe, most lassan becsúsztattam a nadrágjába, a csillag tetoválása mellett. Muszáj volt kigombolnom a farmerját, mert attól féltem, hogy Billaconda talán megfullad odabent.
-Olyan szűk a gatyád. Hogy fér el benne Billaconda?!-szerintem ő sem tudta a választ, de nem is reagált rá, mert nem tudott volna egy értelmes mondatot összerakni. Zihálva hátrahajtotta a fejét, úgy, hogy a nyakán húzódó erek kidudorodtak. Imádtam az eres kezét, hátmég' a nyakát!
Erősen kapaszkodott a csípőmbe, az ajkába harapott, és behunyt szemmel, egy határozott mozdulattal a csípőmet az övéhez rántotta, és a fejét a vállamra hajtva lihegett tovább, hogy nyugtassa magát.
Tetszett ez a határozottság. Mindig meg tud lepni valami újjal. Azt hiszem, hogy teljesen kiismertem, pedig ez nem egészen így van.
A nadrágja tompa puffanással ért földet. Csak az öve csattant nagyot. Pár pillanat után a ruhadarabot követte még egy - a sapkája. Amikor a sliccemmel bajlódott, remegő kézzel, halkan nyöszörögve akkor vettem észre, hogy egy 0630 feliratú tetoválás van az ujjaira varrva.
-Ez.. Mi? -Simogattam meg a kézfejét.
-A születési órám. -Válaszolta felcsuklott hanggal. Mást nem is tudott mondani, pedig szeretett volna.
Láttam, hogy nem fog neki sikerülni kigombolni a gatyám. Mikor már nyúltam volna segíteni, egy hirtelen mozdulattal letépte rólam a ruhadarabot.
-Bill.. Ez..ez a tiéd volt. -Néztem a négyfelé szakadt nadrágot, ami már a földön pihent. Látszólag kicsit sem hatotta meg, hogy darabokra tépte a méregdrága DSQuared2 farmerját.
Vágytól izzó szemekkel követte a tekintetemet, ahogy végignéztem a ruha nélküli felsőtestén. Régen azért voltam oda, hogy milyen vékony és törékeny, a bőre pedig milyen fénylően sápadt. Most pedig azért vagyok oda, hogy milyen viccesek azok az izomfélék a hasán, és milyen más így, de lehet, hogy csak felnőtt. Bár, nekem mindig az tetszik, amilyen éppen. Mindig az aktuális.
Egy pillanatra felnéztem a szemébe, ami azt tükrözte, hogy: "Csinálj már valamit! Ez most a tiéd, csak a tiéd! Használd ki az alkalmat!"
Egy hirtelen mozdulattal lerántottam a földre, és az ölébe ültem. A vállába kapaszkodtam, míg végtelennek tűnő csókokban forrtunk össze. Egyre jobban akartam, de nem akartam csak úgy rárontani. Ilyenkor mindig elátkoztam az összes boxerét ami csak van.
Közelebb húzódtam hozzá, annyira, hogy mellkasunk és hasunk a kéjtől forrón simult össze.
Amint lekaptam róla a boxerét, csípőnk külön életét élve őrült táncba kezdett, mi pedig önkívületi állapotban öleltük egymást, amennyire csak tudtuk. Ebbe az idilli cselekménybe csak a zene zavart be. Nem tudtunk tőle felvenni egy sajátos ritmust - ne kezd zenészekkel -, mert akármennyire is próbáltam elvonatkoztatni a szexet a zenétől, Bill nem hagyta. Megjegyezte a dal ritmusát, rátapadt és nem akarta kiverni a fejéből. Mostantól ha meghallom, vagy meglátom Joe Jonas nevét vagy valamelyik dalát, az fog eszembejutni, hogy ha tudom hogy mit fogunk csinálni, ki kell kapcsolnom mindenféle zenefajtát, meg akkor is, ha fojtogat a vágy, mert ha nem, Bill ritmusérzéke és a csípője ugyanazt az életet fogják élni.
Zihálva simogattam a gerincét, és puszilgattam a szája szélét.
-Szeretlek.. ugye tudod? -Súgtam a fülébe.
-Tudom. -Nem bírtam levenni a szemem az újabb szerzeményéről. Annyira tetszett, hogy nagyon. Nem tudom melyik van rám ekkora hatással, a zene vagy Bill, de feltételezem együtt jár a két hatás. Ha a zene nem is annyira, mink Bill, de valamennyire az is benne van a kínzásban. Tulajdonképpen nem is olyan jó érzés. Olyan, mintha felvágnák az alhasam - na, ez erős túlzás - és olyan, mintha azok a "pillangók" kis ebihalakká, vagy kis siklókká változtak volna. Na hát igen. Ilyenkor legszívesebben felsikítanék, mert annyira szokatlan érzés. A fantáziám, meg a cselekmény maga már csak rátesz egy lapáttal...Teste szinte önálló életet élt, csípője gyorsan mozgott, még mindig a zene ütemére, lélegzete is egyre és egyre gyorsabb lett. Bill egyszerűen olyan jól csinálta amit csinált hogy lehetetlen volt ép ésszel bírni. Szinte dobáltam magamat az ölében és tudtam, hogy ezt akarta elérni. Arcán valamiféle elégedettség tükröződött. Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy olvas a gondolataimban és pontosan tudja mit akarok. Nem telt el túl sok idő addig a percig amíg ajkát egy hangosabb nyögés hagyta el, és végigszáguldott mindenén kielégülés. Nekem úgyszintén. Teljesen leizzadt, szíve lüktetése bejárta mindenét, a tüdejéből elfogyott a levegő és a gerincén hol hideg, hol forróság futkározott.
-Soha ne veszekedjünk többé.. -Bújt hozzám szorosan.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése