If We Ever Meet |15.|

Már vissza is tértem! :D Ez gyors volt! :D
Azért jöttem vissza ilyen gyorsan, mert megoldottam a problémámat, és minden helyre állt! :) Ennek most örülök! Szóval köszönöm, hogy megértettetek, és vártatok rám, és most újra itt vagyok! :)
Itt is van az új rész, azaz a "visszatérő" rész. Rövid, de jobb, mint a semmi, nem?;)

Miután elmondtam Billnek, hogy szeretem betessékelt, és egy forrócsoki mellett, a szobájában elkezdett kérdezősködni, hogy mi van velem, mert látta, hogy teljesen sápadt, és ijedt vagyok.
-Látom, hogy van valami.. ne mondd, hogy minden rendben, mert nincs.. na, kivele! Mi a baj? -Megértő volt, szerettem, és megérdemelte volna az igazságot, de egyszerűen nem mondhattam el.
-Csak annyi, hogy elmentem anyához, de ő.. nem volt otthon.. és ezért döntöttem úgy, hogy idejövök.. de remélem nem zavarok. -Gyorsan rögtönöztem egy hazugságot.
-Nem, persze, hogy nem zavarsz. Biztos, hogy csak ennyi?-Úgy éreztem itt az idő, hogy én legyek a kérdező.
-Nem. Nem csak ennyi. Tudni szeretném, mi történt a múlthéten.
-Semmi, nem történt semmi lényeges. Csak sokat ittál, de ennyi.
-Bill.. beszélnem kell Tommal. Most! -Leraktam a forrócsokit az asztalra, és gyorsan átmentem Tom szobájába, aki éppen a gitárját nyúzta.
-Hát te? -Tette le a gitárját.
-Beszéltem Lorával!
-Mit?! Mit csináltál?
-Beszéltem Lorával! Tudom miért hagyott el.. Most már mindent értek.. és.. van még valami..
-Miért? Mit mondott? Miért hagyott el?
-Azt mondta, hogy még mindig nagyon szeret, de az apja és a nevelőanyja nem engedték, hogy veled legyen. Először tiltakozott, de aztán beadta a derekát, mert megfenyegették. És.. Tom.. Lora az ikertestvérem. -Kínos csend honolt a szobában. Tom tátott szájjal bámult rám, én pedig idegesen tördeltem a kezem. Gondoltam, hogy valami ilyesmi reakció lesz, ha elmondom, hogy Lora az ikertestvérem.
-Hogy mi?!
-Igen.. Az apámmal lakik.
-Az apád?! Az a sznob, beképzelt, lelketlen senkiházi?!
-Na! Ne nevezd senkiházinak! Mégiscsak az apám..
-Ezt nem hiszem el! -Idegesen felpattant, és a fejét fogva járkált körbe-körbe a szobában.
-Szerinted nekem milyen érzés 15 év után megtudni, hogy van egy ikertestvérem?
-Ezt nem hiszem el! -Ismételte meg magát.
-Suzie? -Hallottam meg Bill hangját a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és magamra erőltettem egy mosolyt.
-Tudtad, hogy Suzie Lora ikertestvére?!
-Sejtettem.. De.. Honnan tudjátok?! -Nagy levegőt vettem, hoztam a konyhából még két bögre forrócsokit, a kezükbe nyomtam, és Bill szobájában a földön ülve elmeséltem az egész életemet, ami nem volt rövid.
Már késő volt, amikor a történetem végére értem. A forrócsoki kihűlt - és elfogyott -, de Billék még mindig érdeklődéssel figyeltek.
-Én azt hittem unalmas az életed.. Azt hittem, hogy az ilyen éltanulóknak unalmas az életük. -Hozzáteszem, kihagytam a Jefferson-os részt.
-Bevallom, én is azt hittem. -Bólogatott Bill is.
-Ne ítélj látásról! Ezt sikerült megtanulnom.. de nem mindig alkalmazom.
-Szóval ha jól értelmezem, Berry az apád?! És ez biztos? És Lora szeret? Tényleg találkozni akar velem? -Hadart Tom.
-Igen, igen, igen és igen. Ha akarsz, már holnap találkozhatsz vele!
-Komolyan?
-Igen.. csak szólnom kell neki.
-Akkor megyek aludni! Holnap kipihentnek kell lennem! Sziasztok! -Felpattant, és átrohant a szobájába. Jó volt látni, hogy ilyen izgatott, és vidám.
-Boldog Karácsonyt, Tom! -Kiabáltam utána. -Nekünk is aludnunk kéne.. -Bújtam Billhez.

***

Reggel korán keltem, és átrohantam Loráékhoz, hogy megbeszéljem vele a találkát. Apának azt mondtuk, hogy együtt megyünk kávézni a városba. Szerencsére elhitte. Minden rendben volt, már csak feltűnés nélkül vissza kellett menni a Kaulitz házba, ami sikerült is. Simone annyira meglepődött amikor meglátta Lorát, hogy eldobta a kezében lévő tányért. Ameddig én összeszedtem, Sim felkapta Lorát, és addig ölelte, ameddig Bill be nem jött a konyhába. Meglepődések sorozatát éltem át, úgy éreztem magam, mint egy Stand Up comedy-s, aki éppen visszaemlékezik egy kitalált történetre.
-Bill! Majd szólj ha itt van Lora! Jó leszek így?! -Kiabált Tom az emeletről. Felmentem hozzá, hogy mellékesen megemlítsem, hogy Lora már itt van.
-Tom.. Lora lent van a konyhában..
-Komolyan?! Jó ez a póló, vagy vegyek fel egy másikat?
-Jó, csak menj már le!
-Rendben.. -Nagy levegőt vett, majd rám mosolygott. -Köszönöm!
-Nincs mit. -Épp hogy megfordultam, már el is tűnt a lépcsőn.
Látszólag minden jól alakult. Tom boldog volt, Lora szintén, Bill is.. Csak engem gyötört a bűntudat, és a félelem. Bűntudatom volt, mert nem mondtam el Billnek, hogy februárban elmegyek, és féltem, mert nem tudtam magam elképzelni nélküle. Olyan érzésem volt, mintha minden ellenem játszott volna. Erre a maradék egy hónapra mottót cseréltem: "Hamisíts egy mosolyt, és rejtsd el az igazságot!"

Challenge accepted!

Milyen furcsa... Éppen 2 napja zártam le a blogot, és máris hiányzik.
Hiányzik az írás, hiányoztok ti, hiányoznak azok az érzések, amit az írással értem el.
Csak egy a bökkenő.
Valamit - hogy szépen fejezzem ki magam - nagyon elcsesztem, és én voltam benne a hibás, de ezt nem merem annak a bizonyos illetőnek bevallani. Sokan - a legtöbben - pasiügyek miatt vannak letörve, de én nem. Az most valahogy nem tud érdekelni, persze annak is megvannak az okai, de azt most nem fejtem ki.
Addig nem hinném, hogy tudok megint, újult erővel írni, amíg helyre nem hozom azt a hibát, amit elkövettem. Sajnos ez eltart pár napig/hétig. Merthogy félek...
De - remélem - holnap már lesz erőm/bátorságom bocsánatot kérni, mert megérdemli. Ennek az a következménye, hogy visszatérek, amint kijavítom, amit elbaltáztam.
Szóval - előre nem mondok időt - körülbelül 1 hét múlva visszatérek.
Több okból döntöttem így...

1. Hiányoztok
2. Hiányzik az írás
3. Hiányzik az életem
4. Nagyon meghatódtam, amikor láttam a kommenteiteket a "búcsúzóul" bejegyzéshez

Tehát ha minden jól megy, jövőhéten valamelyik nap már fent lesz az új rész. Vagy jövőhét hétvégén...

Köszönöm, hogy kitartotok mellettem, bár tudom, nem vagyok egy könnyű eset! Szeretlek titeket!

Búcsúzóul

Igen, a cím elmond mindent...
Búcsúzom.
Hogy miért?
Miért? Ez egy gyakori szó. sokszor kérdezzük, amikor valami nem úgy sült el, ahogyan azt terveztük.
Miért? Amikor valami fáj, és nem tudjuk, miért pont velünk történik mindez.
Miért? Ez esetben azért, mert semmi sem az már, mint régen. Semmi sem alakul úgy, mint ahogy azt gondoltam. Az emberek változnak, s ezzel változom én is.
Változom, majd búcsúzom.
Megszületünk, majd meghalunk.
Ez az élet rendje.
Miért?
Miért hagyom abba az írást személyes ügyek miatt? Tudom, nem rátok tartozik, ezért nem rajtok kellene, hogy csattanjon az ostor, de sajnálom, ez így jött ki.
Miért? 
Miért változnak az emberek? Ezt sajnos nem tudom. Talán felnövünk. Talán mind felnövünk. Komolyodunk. Erősödünk, esetleg gyengülünk. Rajtunk áll, hogy mosolyogva tűrjük, és akár hányszor elesünk, mindig felállunk vagy a mosoly lassan legörbül, és a földön találjuk magunkat, széttaposva.
Miért?
Miért nem teszek ellene? Azért, mert félek. Félek, hogy nem azt kapom válaszul, amit szeretnék. Félek, hogy megbánt a válasz. Félek, egyszerűen csak félek.
Miért?
Miért nem szüneteltetem csak a blogot? Mert ez a fájdalom, amit érzek, ez az üresség nem átmeneti. Most így érzem. Mindenki elpártolt tőlem, illetve én voltam a hülye. Mindenkit eltaszítottam magamtól, pedig szeretem őket. Azért nem csak szüneteltetem az írást, mert nem gondolom, hogy valaha is tudnék újra lelkesen írni. De ki tudja... lehet hogy még visszatérek... valamikor... egyszer. Az idő egy tág fogalom. Benne rejlik, az egy hét, az egy hónap, és így tovább a végtelenségig. Még nem tudom mi lesz. Még nem tudok semmit.
Miért?Miért hagylak titeket így itt, befejezés nélkül? Eddig azzal az elvvel működtem, hogy "Kapcsolj ki mindent, fogjál egy papírt, írd le mit érzel, csak ne használj radírt!" Sajnos ez már nem működik. Azért nem fejezem be most a történeteket, mert erőltetett és vontatott lenne. Ha valamit kiadok a kezemből, akkor az ne legyen átgondolatlan, és gagyi.

Végül köszönöm a kommenteket. Köszönöm, hogy itt voltatok, és követtétek az írásaimat. Köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok, és mindent. Egyszerűen, hogy itt voltatok. Sokat jelent. Amikor kezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy 13 rendszeres olvasóm, és 3900 látogatóm lesz, és megannyi kommentem! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Mindenkinek ilyen olvasókat kívánok!





"Semmit sem láttam az egészből még, a tűz ami perzselt már régen nem ég..."

Nehezen, de búcsúzom: Sachie
És.. talán még visszatérek. Nem hagyom befejezetlenül a történeteimet!

Californian Scrapbook |3.| ~ If We Ever Meet |14.|

Boldog Péntek 13.-át!!:D

Bocsi, ha rövid lett, és hogy későn hoztam.
És azért is bocsi, hogy eltűntem erre a hétre, csak ezermillió versenyem volt [kerületi/házi egyaránt - lényegtelen] és javítanom is kellett. Nem, nem kell rosszra gondolni, nem kettesre kell javítanom, nem vagyok megbukós fajta. Fizikából és matekból - nem szeretem a reál tantárgyakat - kell küzdenem - azért nem erőltetem meg magam - a négyesért, a többiből pedig az ötösért. Ezen a héten nagyon bele kellett húzom, mert hétfőn osztályozó van, és nem mindegy, hogy hány négyes van a félévimben.:) Plusz még összejött erre a hétre két angol, és egy informatika versenyem, két zenekar, három zeneóra, két edzés, ezen kívül nem könnyű beiktatni a programomba az angol emelt-emelt szintű, és angol emelt szint plusz - nem, nem ugyanaz a kettőxD - sulin kívüli órákat, és persze az írást. Általában éjjel 2-kor szoktam megírni az új részt a telefonomról, az ágyban, félkómásan.
Itt van az új rész az If we ever meet-ből is. Csak rá kell nyomni a feliratra [14. - Thomas Jefferson], és megjelenik a rész. Ha a Californian Scrapbook-ot akarjátok elolvasni, akkor arra a címre kell rányomni [3. - The Big Tom Kaulitz] :)
Na, nem is jártatom a számat - ez esetben: nem is pötyögök tovább -, itt van az új rész! :) Ja, és köszönöm a komikat! <3
U.I.: Milyen lesz a félévitek?:)
U.U.I.: Kukkantsatok be ide is: http://letsvomitrainbow.tumblr.com/ :)




3. - The Big Tom Kaulitz

Hogy megünnepeljük a munkámat, elmentünk elszórni az első, még meg nem kapott fizetésemet.

Egy menő bárba mentünk. L.A.-ban a bárok, az éttermek és a szórakozóhelyeket addig lehet menőnek minősíteni, amíg be nem cserkészik azokat a hidrogénezett hajú, botoxolt, szolizott képű, gazdag pasira vadászó kis cafkák. Mindenféle korosztályból. A tizenhat évestől az ötven évesig. Egy klub akkor tartotta meg a menőségét, ha nem ezek cserkészték be, hanem a celebek. Ez körülbelül két hétig tartott. Megnyitott egy új klub, két hét múlva már senkit sem érdekelt.

Épp a Hollywood boulevardon sétáltunk végig, amikor megpillantottam azt a helyet, amit már gimis koromban kiszúrtam magamnak - persze akkor még gugli térképen nézegettem csak L.A.-t.

-Cammie! Ide menjünk! -Szorítottam meg a barátnőm csuklóját.

-Katsuya? De hát ez egy étterem!

-Jaj, Cammie, ne drámázz már! Stephanie Prett, Lady GaGa, Emma Roberts, Ashley Tisdale és Scott Speer, Nicole Scherzinger és a Jonas tesók is voltak már itt! És tudod még ki? -Elkerekedett szemekkel, izgatottan figyeltem a híres étterem bejáratát. Olyan voltam, mint egy kislány, aki a vidámparkban kapott egy nagy, színes nyalókát.

-Na, ki?

-L-C! -Szótagoltam.

-Az meg ki? -Láttam rajta, hogy hidegen hagyják a hírességek, és a hely jelentősége.

-Lauren Conrad! Cammie! Nézel te TVt?

-Nem.

-Látod, ez nagy baj! Na, gyere! -Megragadtam a csuklóját, és magam után húztam az étterembe. Azt hittem, hogy minden aranyból lesz ott bent, de tévedtem. Egy átlagos kis étterem külseje volt. Székek, asztalok, képek a falon, sok vendég és kaja. Csak a pincérek voltak különbözőek. Kicsi kínai lánykák, és srácok szaladgáltak a székek között, a kezükben pedig tányérokat egyensúlyoztak. Megpillantottam azt a pultot, ahol asztalt lehet kérni. Lassan odasétáltam, magam után húzva a makacs Cammiet, és mosolyogva a recepciósra néztem.

-Üdv! Van szabad asztaluk két főre? -A férfi felvonta a szemöldökét. Sugárzott az arcáról, hogy hülyének néz. -Nekünk.. Neki, és nekem. -Először azt hittem, csak kínaiul tud. Aztán rá kellett döbbennem, hogy a hiba az én gépezetemben van.

-Csak előre bejelentkezett vendégeket fogadunk. -Kirázott a hideg a pici kis szemeitől.

-Nézd, ott van Dan! -Bökött egy elegáns srác felé Cammie.

-Az Dan? Mit keres ez itt?

-Mindjárt kiderítem. -Átvergődött az asztalok között, és Danre vigyorgott. Nem hallottam semmit a beszélgetésből, mivel messze voltak. Cammie a sráccal együtt tért vissza.

-Hello... Őőő... -Nyújtotta a kezét Dan.

-Lauren. -Segítettem be egy kicsit.

-Hello Lauren. -Mosolyogva a kínai férfi felé fordult. -Ők a barátaim, Josh. Cammie és Lauren. Beengedheted őket. -Egy üres asztal felé biccentett, majd megközelítettük, és leültünk.

-Ezt hogy csináltad? -Kezdtem tátott szájjal.

-Egyszerűen.

-De te csak egy pincér vagy!

-Ne becsüld alá a pincéreket! Amúgy nem. Nem vagyok pincér. Csak beugrottam helyettesíteni az egyik beosztottamat.

-Beosztottadat?

-Igen. A Kastsuya az SBE Bolthouse tulajdonában áll. Jerry és Brent Bolthouse öccse vagyok, Dan Bolthouse. A Katsuya, a Mercato di Vetro, a Papaya King, az Abbey, a Hyde és a Crimson ügyeit kezelem én.
-Azt mondtad... Hyde?! -Közelebb hajoltam Danhez, hogy senki se hallja mit mondok.
-Igen. De mennem kell. Akkor várlak a Louban! Lilian, te is jöhetsz! -Rám mosolygott, majd elviharzott és eltűnt egy sötétbarna ajtó mögött.
-Lauren vagyok, de mindegy. Tudod te kit fogtál ki?! -Meredtem Cammiere.
-Nem. Nem tudom mi abban a nagy cucc, hogy az ABC Coldhouse egyik vezetője. -Forgatta a szemét.
-SBE Bolthouse! Jegyezd meg a nevét! SBE Bolthouse!
-Coldhouse-Bolthouse, nem mindegy?
-Nem!
-Inkább rendeljünk. -Bebújtam az étlap mögé, és csak meresztettem rá a szemem az elolvashatatlan nevű kajákra.
-Még nem ettem szusit. -Jegyeztem meg halkan, amikor választottam.
-Én sem. -Csukta be Cammie az étlapot.

Körülnéztem a helységben. Voltak ismerős arcok, de maximum olyan lecsúszott celebek, akik most jöttek ki az elvonóról. A hely tömve volt a helyi gazdagokkal, akik a szokásos vacsorájuk felett beszélgettek, tettetett mosolyokkal, és nevetéssel. Modelleket is kiszúrtam, akik csak bökdösték a villájukkal a kaját, és halálra rémült tekintettel nézték a röntgenszemeikkel a kalóriákat.
Aztán mégis kiszúrtam egy hírességet.
-Cam! Odanézz! -Böktem a hely másik végébe. Marisa Miller és a férje folytattak bájcsevejt a szusiféleségük felett.
-Aha. Nézz mögé! -Motyogta Cam, és szemezni kezdett az asztallal. Átsiklott a tekintetem a mögöttük ülő két feketébe burkolt emberi életjelet nemadó lényekre.
-De nincs... -Elakadt a szavam, még levegőt venni is elfelejtettem, amikor az egyik felemelte a fejét, és tökéletesen kirajzolódott az arca. -Tom Kaulitzcal ülünk egy étteremben!! -Fordítottam lassan Cammie felé a fejem, mintha most hallottam volna először a világvégéről.
-Igen. -Ezek az ikrek voltak az egyetlen hírességek, akiket mind a ketten szerettünk.
-Hívd ide a pincérhaverodat! -Ijedtemben már azt is elfelejtettem, hogy mi a pincérhavernak a neve.

-Hogy? Inkább megoldom érdekesebben. -Cseles félmosoly ült ki az arcára, és felállt a székből. Oldalra lökte a csípőjét, megigazította a haját, és csípőre tett kézzel elindult az ikrek felé. Ha Cammie ilyet csinál, vagy botrány, vagy még nagyobb botrány lesz belőle, ezért gyorsan felugrottam, és utánasiettem, mint egy utánfutó-szürke kisegér. A Kaulitzok már messziről kiszúrták a feketeséget közeledni. Mint egy fekete találkozó - csak a bőrszínnek kéne passzolnia. Először azt hitték autogrammért megyünk, vagy megszállott rajongók vagyunk, de amikor megálltunk az asztalnál, és Cam megnyalta az ajkát amikor Tomra nézett rájöhettek, hogy nem így van. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, miért mentünk oda. Vagyis Cammie. Én csak követtem.
-Hát ti? -Vonta fel a szemöldökét Cam. Én magamban pánikrohamban törtem ki, hogy hogy lehet ekkora állatságot kérdezni.
-Látom kiszúrtál. Nem mutatkozok be, tudod ki vagyok. -Vigyorgott Tom. Eleve alig álltam a lábamon az elmúlt két hétben, most főleg összeestem volna. Az a mosoly felért azzal, amikor két hete leszálltunk a repülőről, és megláttam L.A.-t.
-Cammie Sharp. -Billentette oldalra a fejét. Futólag Billre is rápillantott, de nem lelte rajta örömét, ezért inkább visszasiklott Tomra a tekintete.
-Mióta szokott egy magadfajta lány egy ilyen helyre járni? -Lenéző pillantásokkal körbenézett. -Csak nem egy drogos celeb vagy? -Mosolygott a barátnőmre.
-Attól függ honnan nézzük. Ha a te lennél a szer, szívesen bevállalnám. -Kacér vigyort villantott Tomra.
-Azt hiszem eljött az én időm. -Motyogtam, és előbújtam a barátnőm háta mögül. Nem mertem Tomot bámulni, ezért az asztalt néztem.
-Ja, és ő a barátnőm. Lilian.. -Egy pillanatra megakadt, majd kijavította magát. -Lauren Lloyd. -Tom még annyira sem méltatott, hogy legalább egy pillanatra rám nézzen. Ez elszomorított, és megint le lett vágva egy jó nagy darab az önbizalmamból. Csak Bill mért végig, már zavaróan alaposan. De az valahogy hidegen hagyott. Míg Tom és Cammie önfeledten flörtölgettek, én a szemem sarkából Billt figyeltem. Fogalmam sincs miért. Talán nem volt jobb dolgom. Megfordult a fejemben, hogy lelépek. Az is, hogy félrelököm Cammiet, és premierplánban Tomra vigyorgok. Persze az is, hogy ráugrok a barátnőmre, és kitépem a maradék haját is, mivel pontosan tudja, hogy nekem mennyire bejön Tom. És most mégis... Mondhatom, aranyos.

***

Billel szemben ültem. Lehajtott fejjel smsezett. Vajon kivel cseveghet? Tudtommal nincs barátnője. Az anyjával meg nem szokás egy ilyen helyen, ennyi idősen üzenetpárbeszédet folytatni. Bár.. mekkora hülye vagyok! Nem is lehet barátnője. Ő meleg..
Igen, ez egy régi történet.. Tizenhárom voltam, amikor híresek lettek. Billt első pillantásra jó pasinak találtam, de közel sem annyira, mint Tomot. Teltek az évek, és Billnek egyre idiótább hajai lettek. Néha megnéztem egy-két videót, amikor nem volt jobb dolgom, és felfedeztem pár árulkodó jelet. Amikor biztos lettem benne, hogy a saját neméhez vonzódik - más néven meleg, mint a kályha - az akkor volt, amikor először vett fel magassarkút. Onnantól elásta magát a szememben. Ezt inkább magamban tartottam, mert nem akartam összeveszni nagyon sok emberrel - a baráti körömben mindenki utálta a TH-t.
Unottan bökdöstem a szusimat, amit azóta kihozott a pincér. Nem ettem belőle egy falatot sem. Visszataszító volt rajta az a zöld izé, ami leginkább a nagypapám kéthetes taknyára hasonlított.
Elfelejtettem említeni, hogy Cammie elment megkeresni Dant, Tom pedig kiment az autójához valamiért, amit otthagyott. Nem is értem, hogy lehet már lassan húsz perce keresni valamit...
-Eszel, vagy bökdösöd?! -Emelte fel a fejét hirtelen Bill.
-Zavar? -Kérdeztem vissza olyan hangnemben, mint amilyenben Ő az előbb. Nem válaszolt, csak hatalmasat sóhajtott, és visszatért a telefonja fölé.

***

Sértődötten trappoltam a kocsi felé. Mérges voltam Cammiere, leírhatatlanul mérges. Talán most először volt ilyen az életemben. Forrt bennem a düh, hogy ennyire semmibe vett. Pedig pontosan tudta, hogy nekem tetszik Tom. Erre be sem mutatott, a nevemet is elfelejtette, és otthagyott Tom idegesítő ikertestvérével, aki meleg, és még bunkó is.
-Állj már meg, Lauren! -Kiabált utánam.
-Hagyj békén Sharp! -Bevágódtam az autóba, és gyorsan a gázra léptem. Most megkapja! Sétálhat haza egyedül! 

14. - Thomas Jefferson

A szívem a torkomban dobogott. Féltem. Őszintén féltem, hogy kirúgnak. Végigfutott a fejemben a felismerés, hogy megváltoztam. De ezt még nem tudtam teljesen átlátni. A szürke hétköznapok egymást lökdösik, majd jönnek a hétvégék.. Amikre egész héten várok. Szeretem Billt, szeretem Simone-t, szeretem Gordont, és szeretem Tomot is. Lorát, apát és mindenkit, akikkel találkozom ott Lotischében. De nem tehetek mást... vissza kell változnom a kis Suzievé, különben akármi megtörténhet.

Sosem voltam egy álmodozó. Mindig reálisan gondolkodtam. Sosem a szívem szerint döntöttem. Mindig kerestem a dolgokban a logikát. De ezt a tulajdonságomat elhagytam, mióta először láttam Billt. Most is át tudtam látni minden. Tisztán, és igazán. Tudtam, hogy semmi sem tart sokáig, egyszer mindennek vége van. Most választás elé állítottak. Választhatom Billt, és választhatom a jövőmet.. A döntés? Elviselhetetlenül fáj, és a nehezebb, mint eddig bármi.

-Már adtam magának egy esélyt. -Az igazgató érdes hangja zökkentett ki a gondolkozásomból. -Az a kérdés, hogy adjak-e önnek még egyet?! Az az érzésem, hogy nem érti ennek az iskolának a jelentőségét... -Felállt a székéből, és az asztalának dőlt. -Ez egy Elit gimnázium. Ide a legjobbak járnak. Érti? A legjobbak! Ezalatt azt értem, hogy azok, akik mind tanulmányilag, mind magatartásilag kiemelkedőek. Azért vettük fel, mert makulátlan bizonyítványokkal rendelkezett, elsőtől nyolcadikig. A felvételije a legmagasabb pontszámot érte el. Egyetlen egy pontot vesztett a szóbelin. Mondja meg... Ezt akarja elrontani?! Az iskola egyik legjobb tanulója, pedig ebben az intézményben nem könnyű benne lenni az első háromban. Ha itt maga a harmadik, akkor egész Németországban maga a harmadik legjobb tanuló. Sőt.. csak hogy jobban rádöbbentsem a helyzetére. Európai harmadik! -Hatásszünetet tartott, és ezt kihasználva sikerült egy gyors gondolkodást lefolytatnom. -Tudja mi minden lehet magából? Ezt akarja elrontani? Még van ideje szerelmesnek lenni! Nekem is van feleségem. És nem tizenöt évesem ismertem meg. -Gondterhelten sóhajtott, majd tenyerét a homlokára tapasztotta, és csóválta a fejét. -Csak azért nem rúgom ki, mert márciusban elküldöm. -Elküldöm. Elküldöm. Elküldöm. Visszhangzott a fejemben. Elküldöm?!

-Ki fog rúgni februárban? -Kérdeztem a megengedettnél kicsit hangosabban. Attól féltem, megütöttem a szemtelen hangnemet.

-Nem. Nem fogom kirúgni. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk Virginia államtól. -Összeszorult a gyomrom.

-De hát az Amerikában van..

-Igen. Az iskola öt legjobb tanulója felvételt nyert a Jefferson-ra. Februárban már abban a gimnáziumban fognak tanulni. A világ első számú gimnáziumában!

-A Thomas Jeffersonba...? -Alig kaptam levegőt. -A Thomas Jefferson... -Ismételtem halkan, mintha valami csoda lenne. De hát az volt!
-Tudja hány diák álmodozik erről?! És magának itt van a lehetőség.. Ne szúrja el! Mehet! -Gyorsan sarkon fordultam, és remegő térddel kicsoszogtam az irodából.
Az edzésen is ilyen állapotban voltam. Féltem, meg voltam lepődve, össze voltam törve és boldog voltam. Ez mind egy az egyben.

Egyedül éreztem magam, pedig nagyon sok ember állt mellettem. Üresnek éreztem magam, pedig teleettem magam csokival. Butának éreztem magam, pedig felvettek a Jeffersonra. Senkinek éreztem magam, pedig én vagyok az egyik abból az ötből, aki kikerül Amerikába.

Az ágyamon ülve, a falnak dőlve sírtam. Vagyis csorogtak a könnyeim. Ezerféle gondolat cikázott az agyamban. Próbáltam Pro/Kontrát írni, de még az sem sikerült.
A telefonomat is kikapcsoltam. Nem akartam senkivel beszélni, aki befolyásolna a döntésemben. A Jefferson nagy döntés lenne. Sok elkötelezettséggel, és odafigyeléssel jár. Kész vagyok én erre? Itt tudom hagyni Billt, és helyette a hátralévő életemet választani? Felnőttem erre a feladatra?

***
Nehezen aludtam el, és nehezen ébredtem. A párnám még mindig nyirkos volt a tegnap esti könnyeimtől. Még mindig nem döntöttem. De hétvégéig muszáj lesz. Kedd van. Még van egy kis időm.

A hét lassan telt. Minden pillanat szívszaggató volt, ha csak arra gondoltam, hogy döntenem kell. Négy hónapja szeretem Billt, ami nem hosszú idő - bár attól függ, honnan nézzük. És a karácsony is a nyakamon van már. Ezen a hétvégén haza kellene mennem anyához. Rég láttam, és az ünnepek miatt is meg kéne látogatnom.
Nem pakoltam össze semmit, csak egy kis pénzt a vonatjegyre. Lementem az igazgatóhoz engedélyt kérni. Miután elengedett, nekifutásból rohantam az állomásra. Az első vonatra, ami Schwerinbe ment, felugrottam, és a zenébe temetkezve bámultam ki az ablakon.

Haza érkezve rögtön anya ölelő karjaiba borultam. Mindent elmeséltem neki, ami az elmúlt négy hónapban történt velem. Ő nem egy olyan fajta, aki megérti az emberi érzelmeket, ezért lepett meg a reakciója. Sírt... Könnyezett.. Egyfolytában azt ismételte, hogy "El kell menned hozzá! Vele kell töltened a karácsonyt! Ez lesz az első, és egyben az utolsó ünnepetek együtt! Használj ki minden egyes pillanatot vele, ameddig még lehet!" A szavak egészen tettekig fajultak. Kikísért az állomásra, feltett a Lotischébe tartó vonatra, és sok sikert kívánt.
Na, erre sem számítottam volna.
Ott ültem letaglózva a vonaton. Az anyám eltitkolt valamit előlem. Nem olyan, amilyennek mutatta magát. Valaki vagy valami bántotta...
Gyorsan odaértem. Rohantam a házuk felé - két okból, 1. mert esett a hó, és fáztam, 2. minél előbb látni akartam Billt. Türelmetlenül nyomtam a csengőt. Végtelen pánikban voltam, amikor nem nyitotta ki senki. Tovább csöngettem, és csöngettem, de mintha nem lenne itthon senki. Amikor már feladtam, és elindultam vissza az állomásra, kinyílt az ajtó, és megpillantottam Billt.
-Suzie? Hát te? Azt hittem karácsonyra nem jössz. -Vonta fel a szemöldökét. Nem válaszoltam, csak a nyakába ugrottam, és csókoltam ahol értem.
-Szeretlek, Bill!

Novella - See No More

Hoztam egy lényegtelen novellát.:) Igazából nem valami érdekes, csak most ehhez volt kedvem, mert nem tudtam folytatni az If we ever meet-et..:/
Azért jó olvasást! Ja, és figyelmeztetek mindenkit, hogy +18-as!:D A blog történetében az első:D

Kialakult egy együttélés dolog.. kicsit bepunnyadtunk, mint az öreg házaspárok, de majd kinövünk ebből is, vagy belejövünk a dolgokba. Még friss ez az együtt lakás, szóval nem nagyon tudjuk kezelni. Bill reggeltől estig a stúdióban van, és ezerrel az új albumon dolgoznak, én pedig ugyanebben az időbeosztásban egyetemre járok, és dolgozom. Elég keveset látjuk egymást, már amennyire mondhatom ezt.. Csak reggelente, és esténként amikor mind a ketten fáradtan hazaesünk, és már az is nagy erőfeszítésbe kerül, hogy egymásra mosolyogjunk... utána mint az ájultak, bedőlünk az ágyba, és elalszunk. Hát mondhatom.. izgalmas... Annyira, hogy néha már ahhoz sincs kedvem, hogy hazamenjek. 20 évesen nem viselkedhetek úgy, mint egy 40 éves.. Ezért találtuk ki, hogy három teljes napig megszüntetjük a külvilággal a kapcsolatot. Persze hétvégével együtt, mert akkor csak egy napot lógok az egyetemről, és így megúszok mindenféle kötelességet. Az egész elbújást ma kezdtük. Szóval csak két napunk maradt. Ja, és hozzáteszem.. este van. Bill már az ágyban feküdt egy szál alsógatyában. Nem mondom, hogy nem volt nyálcsorgató élmény. Átvettem a pólómat, de még mindig volt dolgom. Kivágtattam a szobából a dolgozószobába, és letettem az ágy mellé a holnapi dolgaimat, amik pár papírból álltak. Általában mielőtt lefekszem, baromi sok dolgom van. Mint most is... Kikapcsoltam a gépet, amin eddig dolgoztam, kifésültem a hajamból a sok zselét, és nekiálltam keresni egy kompatibilis alvósgatyát, ami nem nagyon sikerült.
-Gyere már Sachi! Nekem épp elég, ha egy bugyi van rajtad. Két okból... 1. Az is sok, 2. Úgyis leveszem, akkor nem tök mindegy, hogy bugyi, vagy gatya?-Türelmetlenkedett Bill.
-Most ezért direkt nem hagyom, hogy levedd! -Kaptam elő egy normális gatyát.-Legalábbis ma... -Tettem hozzá halkan.
-Hidd el, ismerlek. Ki tudom hozni belőled a ruhatépős, szexmániás állatot. -Édesen vadító mosolyra húzta a száját, amitől ha nem uralom az érzelmeimet, már simán elmegyek. Vagy legalábbis letámadom. Nehéz lesz ellenállni... Főleg ha csókolni kezd, vagy elmondja, hogy mennyire szeret.
-Fogadunk? -Álltam meg az ágy szélénél, és harciasan vigyorogtam.
-Fogadjunk! Éjfélre a nevemet fogod sikoltozni! -Ült fel hirtelen, és az ölébe húzott. -De lehet, hogy előbb.. -Kezdett bele a kínzásomba.
Egy darabig benne voltam a játékban, és az ölében ülve csókolóztunk, de aztán muszáj volt erőt vennem magamon, és abbahagyni a játszadozást, mert egyre nagyobb volt annak az esélye, hogy elgyengülök, és onnantól nincs visszaút, Bill nyeri a fogadást.
Lassan elhúzódtam tőle, de az ölében maradtam.
-Szeretlek, kleiner meine leben. Olyan rég bújtam már hozzád. Folyton csak az albummal vagyok elfoglalva, és csak este találkozunk, mert neked is egy csomó dolgod van. Olyan régen volt már, hogy csak összebújva beszélgettünk... -És már el is kezdte a puhítást... Gondoltam, hogy ezt fogja csinálni.
-Ha így próbálod lebeszélni rólam a bugyit, tájékoztatlak, hogy jó úton jársz -mondtam volna hangosan, de inkább csak magamban mondtam ki. - nem fog sikerülni!
-Nem az a célom. Csak elmondom az érzéseimet.
-Biztos?
-Biztos.
-Akkor folytasd!
-Mostanában mindig úgy voltunk együtt, hogy "van 5 szabad percünk, gyere, csináljunk!" Nekem hiányoznak a régi dolgok... Amikor minden együttlétünk olyan harmonikus volt, érzéki és nem volt időhöz kötve. Olyanok voltak, mint egy virág. Lassan bontakozott ki, minden egyes szirma gyönyörű volt, mindig másmilyen és a vége mindent vitt. -Annyira szépen beszélt a tulajdonképpen tabu témáról, mint még soha.
-Szeretlek! -Bújtam hozzá a lehető legszorosabban, és a fejemet a vállára hajtottam.-Szeretlek, mein Schätz! -Furcsán a hajára sandítottam, majd megszólaltam, amit nem kellett volna: -Utoljára amikor ezt mondtam neked, fekete volt a hajad.. és..-Lehajtottam a fejem, mert rádöbbentem, hogy több mint négy hónapja nem neveztem Schätznak. Mármint Schätznak neveztem, de nem úgy, hogy "Szeretlek, mein Schätz!"-Igen, kicsim, Júniusban mondtad utoljára. Négy év nem rövid idő.. megérteném, ha azt mondanád, hogy meguntál..
-Nem, dehogy.. Nem erről van szó!
-Akkor? Mi lett velünk? Hova tűntek azok az együtt töltött percek, amikor csak te és én léteztünk?
-Nem tudom.. de hiányzik. -Megcsörrent a telefonja. Már előre tudtam mi következik most. Kiugrott az ágyból, és gyorsan felvette a telefonját.
-Halló?
-Bill, be tudnál jönni egy kicsit? Most a két G is ráér, úgyhogy csak rád várunk!
-Persze. Öt perc, és ott vagyok! -Letette, és anélkül, hogy mondott volna valamit, felkapta a dzsekijét, és a kulcsát.
-David volt? -Fogtam meg a karját.
-Igen. Be kell mennem a stúdióba. Reggelre itthon vagyok! -Puszit nyomott a homlokomra, és már indult is, de megszólaltam.
-Úgy megváltoztál! Nem ebbe a Billbe szerettem bele! -Suttogtam. A szemem fáradságot, és csalódottságot tükrözött, ahogyan az övé is. Már azt sem tudtuk, mi értelme van ennek a színjátéknak. Mikor hallottam Tőle utoljára, hogy "Szeretlek!"? Több mint két hónapja...
Belefáradtam a sok, éjszakába nyúló veszekedésbe. A viták tárgya mindig ugyan az volt. A változások.. Mind a ketten megváltoztunk. Bill már nem mutatta ki úgy az érzelmeit, mint régen, ami miatt sokszor úgy éreztem, már nem szeret. Sokkal többet foglalkozott a karrierjével, amit még nem bánnék, mert tiszteletben tartom azt, hogy a zene ugyan olyan fontos neki. De azt, hogy inkább járja az éjszakát Tommal, és számomra ismeretlen emberekkel bulizgat, nem tudtam elfogadni. Szinte minden este egyedül voltam. Egyedül feküdtem le, egyedül sírtam, egyedül nevettem. Néha már azt hittem, skizofrén vagyok. Szinte mindig, az éjszaka közepén esett haza, és bűntudat nélkül, néha a kanapén, néha mellettem elaludt. Már nem is beszélgettünk... Pedig annyira szerettem, amikor még régen, éjszakába nyúló veszekedések helyett, inkább éjszakába nyúló beszélgetéseket csináltunk. Már nem is ismertük egymást. Úgy éltünk együtt, mint két messzi ismerős. Nem érdekelte, hogy éppen hogy érzem magam, nem érdekelte, ha szomorú voltam. Annyira el akartam neki mondani, hogy éjszakákat sírok át, hogy nincs erőm már semmihez, hogy szeretem, és már nem érzem, hogy Ő is ugyan így érezne. Olyan szívesen végighallgattam volna, bármilyen bánatát.
-Te is megváltoztál Sachie! Nehogy azt mondd, hogy ugyan az az ember vagy! -Felemelte a hangját. A szemei mérhetetlen haragot sugároztak. -Nem ebbe a Sachie-ba szerettem bele én sem! Abba, amikor még elfogadtad, ha valami dolgom volt, és nem tudtam itthon lenni! És amikor még nem akadtál ki azon, ha egyszer-kétszer elfelejtettem valamit!
-Egyszer-kétszer?! -Kaptam idegesen a fejemhez. -Bill, már lassan négy hónapja csak felejtesz!
-Nem értem, miért kell most ebből ekkora ügyet csinálnod. Amikor a barátnőm lettél, pontosan tudtad, mire vállalkozol. Egyszer kell, hogy itt hagyjalak, mert be kell mennem a stúdióba. Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni?!
-Te most komolyan egyszeri alkalomnak hiszed ezt? Az utóbbi két hónapban még csak meg sem csókoltál! Csak késő este és reggel látlak. -Potyogtak a könnyeim. -Van fogalmad róla milyen érzés, amikor nem kellesz már annak az embernek, akit mindennél jobban szeretsz? Téged már csak az az album érdekel és a karriered, a bandád.
-Az utóbbi négy évben folyton melletted voltam. Igen, a karrierem és a bandám is érdekel, mert ha ezek nem lennének, nem élnénk ebben a házban, és nem lenne meg mindenünk!
-Szerinted nekem csak ez számít? Az utcán is elélnék veled, de téged behálózott a hírnév világa és nem veszel már engem észre.
-Akkor hagyj el! Tessék! Hagyj itt! Az biztos jobb lesz! Pakolj össze, és térj vissza a szánalmas kis életedbe!-Csúsztak ki Bill száján a szavak, de nem gondolta komolyan őket. Szeretett és azt akarta, hogy örökre maradjak vele. Csak álltam ott, teljesen letaglózva. Tudtam, hogy sokszor mondd mindenféle hülyeséget idegességében, amit később megbán, de soha nem tudtam, hogy mikor van ez a helyzet, és mikor mondd igazat.
-Akkor tudod mit?! Utállak! -Ezt nem kellett volna. Bill arca falfehér lett, és féltem, hogy ott helyben elájul. De utána pár pillanattal már nem félelem volt a szemében, hanem harag. Idegesen feltépte az ajtót, és bevágta maga után. Kétségbeesetten zokogva a földre rogytam. Fájtak Bill szavai. Szinte már biztos voltam benne, hogy nem szeret, és ez az érzés felégetett belülről. Amikor összeköltöztünk, megmondtam neki, hogy egyáltalán nem baj, ha a TH miatt, későn jön haza, vagy épp nem lesz ideje. Megmondtam neki, hogy tiszteletben tartom, hogy a banda is ugyan olyan fontos neki, mint én. Megmondtam neki, hogy engem egyáltalán nem zavar, ha a zene miatt pár napig, akár hetekig nem lesz rám ideje, mert tudtam, hogy ez a szenvedélye... De ez már nem a zenéről szólt... Ez már más volt...
Amikor már kicsit összeszedtem magam, és bebotorkáltam az ágyig, betakaróztam, és próbáltam álomba sírni magam, ami nem sikerült. Egész éjjel gondolkoztam. Csak néztem a képet, ami az éjjeliszekrényen volt. A régi szép időkre emlékeztetett. Mindent átgondoltam, és reggelre végre elhatározásra jutottam.

***

Reggel a pultnál álldogálva, nemhogy azt nem tudtam, hogy felhívjam Billt, vagy megkeressem, meg azt sem, hogy fiú vagyok-e vagy lány?!
Az utóbbi kérdésemet megválaszoltam, miután belenéztem a gatyámba.
De a másikon még csak gondolkodtam. Az tény, hogy nagyon hiányzik, és legszívesebben felpofoznám magam, amiért összevesztünk. De ha felhívom, lehet, hogy nem veszi majd fel, mert nem akár velem társalogni. Ha lerejtem a számomat az meg azért nem jó, mert azt alapból nem veszi fel. Maradt a jó öreg - azért nem annyira - Tom. Felemeltem a mobilomat, ér tárcsáztam a számát.
-Hallottam a nagy veszekedésetekről. -Szólt bele köszönés helyett.
-Igen, gondoltam. Figyelj, hogy van Bill?
-Szarul. Azt hiszi elmentél.
-De haza fog jönni?
-Maximum hazarugdosom.
-Rendben. Akkor rugdosd haza... kérlek..
-Okéé. -Letette.

Még egyetemre sem mentem, annyira vártam Billt. Egész nap a konyha és a bejárati ajtó között ingáztam. Teljesen meg voltam kergülve. Zenét hallgattam, amit amúgy nem szoktam csinálni, főleg nem ilyeneket. Alapból nem bírom Joe Jonast, de ez a száma valamiért megfogott. -But i just can't get you outta my mind, 'n' i keep seeing your picture, i don't wanna see no more. -Énekelgettem. Na jó.. Nem énekeltem, hanem sokkal inkább motyogtam.
Már sötétedett, amikor meghallottam az ismerős hangot, egy autó búgását, amit két állammal messzebbről is kiszúrnék. Rögtön tudtam, hogy ez az általam nagyon kedvelt Audi hangja, és hogy Bill hazaért. Legalábbis remélem nem Tom akar meglátogatni.
Kirohantam a folyosóra a bejárati ajtó elé, és feszülten vártam. Az autó búgása elhallgatott, helyette egy zörgő kulcs, és egy ajtócsapódás hangja töltötte ki a teret. Hallottam, ahogy Bill megáll az ajtó előtt, és azzal a tipikus gondterhelt sóhajtással bedugja a kulcsot a zárba. Két kattanás, és az ajtó már nyitva is volt. Meglepődött, hogy ott állok vele szemben, három méterre tőle. Gondolom azt hitte, hogy nem leszek itthon. Talán azt hitte, sohasem lát többé?
A kínos csendet, és az idiótára sikeredett bocsánatkérő pillantásokat ő törte meg.
-Mi ez a zene? -Suttogta elfúló hangon.
-Én sem tudom. -Ráztam meg a fejem bizonytalanul. Ez elég hülyén nézett ki így, hogy egyikünk sem tudja, mit mondjon vagy gondoljon és közben Joe Jonas arról énekel, hogy a csaja otthagyta, és ő meg nem akarja többé látni. Főleg végtelenített verzióban... Jó kis aláfestő zene. -Schätz, én... Sajnálom... De tudod... Mindenki elpártolt tőlem. A legjobb barátaim, a nevelő szüleim és az egész világ. Nekem csak te maradtál. Néha azért mondok ilyeneket, mert túlságosan félek, hogy elveszítelek. Szeretlek.. És... Megértem, ha most... -Hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Nem bírtam meg csak arra gondolni sem. -Ha most vége... -Bill nem reagált. Egy arcizma sem mozdult, ugyanúgy állt, mint eddig. Nem bírtam a strapát. Abban a hitben voltam, hogy most lezárja az elmúlt 4 évet, és mehetek. Gondolkodás nélkül a karjaiba borultam, és elengedtem a könnyeimet.
-Bill kérlek! Adj még egy esélyt! Megváltozok, ígérem! Csak maradj velem! -A nyakába fúrtam a fejem, és az minden erőmet összeszedve szorítottam magamhoz.
-Ki beszélt ilyenekről? Nem akarok veled szakítani! -Az arcomat a kezei közé fogta, és rám mosolygott.
-Nem? -Szipogtam.
-Nem! -Puszit nyomott a homlokomra, majd magához ölelt.
-Nem is tudod elképzelni, mennyit jelentesz nekem. -Súgtam.
-De, eltudom. Annyit, amennyit te nekem. Ez a zene drasztikus.
-Nem is! Jó ez, csak meg kell szokni. -Eszembe jutott, hogy tegnap mitől fosztottam meg Billt. Pontosabban magamat... Illetve minket.
Végighúztam a kezemet az oldalán, és a hüvelyk ujjamat beakasztottam a nadrágja szélébe. Lassú táncba kezdett a nyelvünk, a másik kezemet pedig a tarkójára csúsztattam és közelebb nyomtam a fejét az enyémhez. Még levegőt venni is elfelejtettem a hirtelen jött kéjtől, amikor a csípőjét türelmetlenül az enyémhez lökte, és felnyögött. Azt sem tudom hogy bírtam ki azt ép ésszel. Ha nem hajtott volna az a vágy, hogy mindenekelőtt ő legyen "lerendezve",  akkor az biztos, hogy ott helyben elmentem volna.
Azt a kezemet, ami eddig be volt akasztva a gatyája szélébe, most lassan becsúsztattam a nadrágjába, a csillag tetoválása mellett. Muszáj volt kigombolnom a farmerját, mert attól féltem, hogy Billaconda talán megfullad odabent.
-Olyan szűk a gatyád. Hogy fér el benne Billaconda?!-szerintem ő sem tudta a választ, de nem is reagált rá, mert nem tudott volna egy értelmes mondatot összerakni. Zihálva hátrahajtotta a fejét, úgy, hogy a nyakán húzódó erek kidudorodtak. Imádtam az eres kezét, hátmég' a nyakát!
Erősen kapaszkodott a csípőmbe, az ajkába harapott, és behunyt szemmel, egy határozott mozdulattal a csípőmet az övéhez rántotta, és a fejét a vállamra hajtva lihegett tovább, hogy nyugtassa magát.
Tetszett ez a határozottság. Mindig meg tud lepni valami újjal. Azt hiszem, hogy teljesen kiismertem, pedig ez nem egészen így van.
A nadrágja tompa puffanással ért földet. Csak az öve csattant nagyot. Pár pillanat után a ruhadarabot követte még egy - a sapkája. Amikor a sliccemmel bajlódott, remegő kézzel, halkan nyöszörögve akkor vettem észre, hogy egy 0630 feliratú tetoválás van az ujjaira varrva.
-Ez.. Mi? -Simogattam meg a kézfejét.
-A születési órám. -Válaszolta felcsuklott hanggal. Mást nem is tudott mondani, pedig szeretett volna.
Láttam, hogy nem fog neki sikerülni kigombolni a gatyám. Mikor már nyúltam volna segíteni, egy hirtelen mozdulattal letépte rólam a ruhadarabot.
-Bill.. Ez..ez a tiéd volt. -Néztem a négyfelé szakadt nadrágot, ami már a földön pihent. Látszólag kicsit sem hatotta meg, hogy darabokra tépte a méregdrága DSQuared2 farmerját.
Vágytól izzó szemekkel követte a tekintetemet, ahogy végignéztem a ruha nélküli felsőtestén. Régen azért voltam oda, hogy milyen vékony és törékeny, a bőre pedig milyen fénylően sápadt. Most pedig azért vagyok oda, hogy milyen viccesek azok az izomfélék a hasán, és milyen más így, de lehet, hogy csak felnőtt. Bár, nekem mindig az tetszik, amilyen éppen. Mindig az aktuális.
Egy pillanatra felnéztem a szemébe, ami azt tükrözte, hogy: "Csinálj már valamit! Ez most a tiéd, csak a tiéd! Használd ki az alkalmat!"
Egy hirtelen mozdulattal lerántottam a földre, és az ölébe ültem. A vállába kapaszkodtam, míg végtelennek tűnő csókokban forrtunk össze. Egyre jobban akartam, de nem akartam csak úgy rárontani. Ilyenkor mindig elátkoztam az összes boxerét ami csak van.
Közelebb húzódtam hozzá, annyira, hogy mellkasunk és hasunk a kéjtől forrón simult össze.
Amint lekaptam róla a boxerét, csípőnk külön életét élve őrült táncba kezdett, mi pedig önkívületi állapotban öleltük egymást, amennyire csak tudtuk. Ebbe az idilli cselekménybe csak a zene zavart be. Nem tudtunk tőle felvenni egy sajátos ritmust - ne kezd zenészekkel -, mert akármennyire is próbáltam elvonatkoztatni a szexet a zenétől, Bill nem hagyta. Megjegyezte a dal ritmusát, rátapadt és nem akarta kiverni a fejéből. Mostantól ha meghallom, vagy meglátom Joe Jonas nevét vagy valamelyik dalát, az fog eszembejutni, hogy ha tudom hogy mit fogunk csinálni, ki kell kapcsolnom mindenféle zenefajtát, meg akkor is, ha fojtogat a vágy, mert ha nem, Bill ritmusérzéke és a csípője ugyanazt az életet fogják élni.
Zihálva simogattam a gerincét, és puszilgattam a szája szélét.
-Szeretlek.. ugye tudod? -Súgtam a fülébe.
-Tudom. -Nem bírtam levenni a szemem az újabb szerzeményéről. Annyira tetszett, hogy nagyon. Nem tudom melyik van rám ekkora hatással, a zene vagy Bill, de feltételezem együtt jár a két hatás. Ha a zene nem is annyira, mink Bill, de valamennyire az is benne van a kínzásban. Tulajdonképpen nem is olyan jó érzés. Olyan, mintha felvágnák az alhasam - na, ez erős túlzás - és olyan, mintha azok a "pillangók" kis ebihalakká, vagy kis siklókká változtak volna. Na hát igen. Ilyenkor legszívesebben felsikítanék, mert annyira szokatlan érzés. A fantáziám, meg a cselekmény maga már csak rátesz egy lapáttal...Teste szinte önálló életet élt, csípője gyorsan mozgott, még mindig a zene ütemére, lélegzete is egyre és egyre gyorsabb lett. Bill egyszerűen olyan jól csinálta amit csinált hogy lehetetlen volt ép ésszel bírni. Szinte dobáltam magamat az ölében és tudtam, hogy ezt akarta elérni. Arcán valamiféle elégedettség tükröződött. Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy olvas a gondolataimban és pontosan tudja mit akarok. Nem telt el túl sok idő addig a percig amíg ajkát egy hangosabb nyögés hagyta el, és végigszáguldott mindenén kielégülés. Nekem úgyszintén. Teljesen leizzadt, szíve lüktetése bejárta mindenét, a tüdejéből elfogyott a levegő és a gerincén hol hideg, hol forróság futkározott.
-Soha ne veszekedjünk többé.. -Bújt hozzám szorosan.

Californian Scrapbook |2.|

 Na, nyafogtam egy  kicsit, és megvan az eredménye >.< Köszi a komikat, nem is  tudjátok mit jelent ez nekem. Újjáéledt a lelkem.:)
Éppen dizájnolom az oldalt, szóval ne lepődjetek meg, ha néha valami eszeveszett nagy baromságot láttok itt, mert akkor éppen valamit elszúrtam.:)
Megosztok veletek valamit/valakit. Ma találtam rá, erre az "ŐSTEHETSÉGRE". Tudom, nem szép dolog cikizni az ilyeneket, de tényleg röhögőgörcsöt okozott: http://tawoli-baracsag.blog.neon.hu/ <---- Köszi a vidám perceket >.<
Nem  is húzom az időt, itt van a 2. rész a Californian Scrapbook-ból, amibe  már valamennyivel több esemény van, de hagyni kell kibontakozni a  sztorit!:) Ja igen, és beújítottam azt, hogy mostantól a részeket úgy tudjátok majd elolvasni, hogy kicsit lejjebb rányomtok a fejezet címére/számára. Nem nagy cucc, csak megjelenik a bejegyzés.:) Jó olvasást, és még egyszer köszönöm a komikat! Ti vagytok a legjobbak!*.*

2. - Invitation from a waiter

Reggel arra ébredtem, hogy valaki becsörtet a szobámba, és hangosan a nevemet kiáltja. Nem vagyok az a koránkelős típus, ezért csak a fejemre húztam a takarót, és a másik oldalamra fordultam.
-Lauren! L! Ébredj már fel! -Kezdett ráncigálni Cammie.
-Alszok, Cam, nem látod?! -Nyöszörögtem, amikor a barátnőm már lerángatott az ágyról, és a földön feküdtem.
-Fel kell kelned, L!
-Miért? -Rántottam le magamról a takarót.
-Mert L.A.-ben vagyunk?! Ki kell használni az itt töltött perceket! Nem lehet lustálkodni! Na, egy-kettő! A konyhában várlak, utána elmegyünk pár jó helyre. -Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Fáradtan felültem, ásítottam, és rápillantottam az éjjeliszekrényen álló, kis égszínkék, felhős órámra. -Nekem ehhez még korán van. -Állapítottam meg magamban, és feltápászkodtam a földről. Kibotorkáltam a konyhába, és leültem az asztal melletti székre.
-Csinálj valamit magaddal, mert úgy nézel ki, mint egy lamantin! -Furcsának találtam Cammiet. Ő sosem törődik túlzottképpen a kinézettel, nemhogy a koránkeléssel, vagy az idővel. Az idő egy tág fogalom. Ha itt azt mondom reggel hat, az egy másik országban akár délután 3-at is jelenthet. A megoldás egyszerű. Csak azt kell hazudnom, hogy Svéd vagyok. Szokta mondani, amikor elkésik valahonnan, vagy csak későn kel. Mikor még gyerekek voltunk, sokszor délután négyig aludt, ha senki sem keltette fel. Ellentétben velem. Rendszeresen reggel nyolckor keltem. Sosem tudtam tovább aludni. Na, igen. Ezért vagyunk olyan jó barátnők.
-Mióta érdekelnek téged L.A. utcái? -Nyitottam ki reménykedve a hűtőt.
-Mióta pénzt tudok vele keresni. És tudod milyen jól jön nekünk most a kes. -Hiába reménykedtem, csak három rohadt banánt, egy buborékmentes vizet és egy joghurt színesítette a hűtő belsejét. -Egy joghurt! -Mégsem reménykedtem hiába.
-Igen, tudom, hogy kell a pénz. De mit is kell csinálnod? -Kivettem a dobozt a hűtőből, kerestem egy tiszta kanalat, és visszaültem a székre.
-Kritikát kell írnom pár helyről. Ha elfogadhatóan írom meg, akkor az újság megjelenteti, és kapok érte pénzt. Nem sokat, de a kicsi is elég. -Vonta meg a vállát és leült velem szemben. -Ugye segítesz? Te ismered ezeket a helyeket, én nem. -Nézett rám komolyan.
-Persze, hogy segítek, de én is csak most költöztem ide. Veled.. Hahó! Emlékszel még?
-De te ezeknek a megszállottja vagy. Biztos tudsz róluk valamit..
-Konkrétan melyikeknek?
-Juicy, Hugo Boss, Prada, Miu Miu. -Cammie olyan könnyedséggel ejtette ki ezeknek a csodálatos helyeknek a nevét, mintha valami narancshéjról beszélne, nem pedig A Pradáról, A Hugo Bossról és A Miu Miuról.
-Prada? Miu Miu? Hugo Boss? -Dadogtam csillogó szemekkel. -Azokról a boltokról beszélsz, amikre gondolok?
-Igen. Mi ebben a nagy cucc? Csak kritikát kell róluk írnom, ennyi.
-Ezekről nem lehet kritikát írni! Na, jó.. a Juicyról még lehet, de a többiről! Ez teljességgel lehetetlen! -Még mindig nem fogtam fel, hogy Cam hogy tudja ilyen lazán kezelni ezt a helyzetet.
-Majd én írok, neked csak mesélned kell róluk.
-Jó.. -Dobtam ki a kukába az üres joghurtos dobozt. -Egy feltétellel..
-Mi az?
-Ha adsz kölcsön valamennyit. Vennem kell ott egy ruhát!
-Jó, miért ne?! -Sóhajtott. -Indulnunk kéne. Pizsamában vagy.
-Ja, igen. -Visszaszaladtam a szobámba, és felkaptam egy Chanel - hozzáteszem nem
eredeti, hanem hamisított - felsőt, farmert, blézert, cipőt, táskát, fülbevalót, karkötőt és egy napszemüveget, majd egy halvány sminket, és vissztértem Cammiehez a konyhába.
-Mehetünk? -Fordult felém türelmetlenül.
-Persze! -A kinti világ teljesen más volt, mint a házon belüli. Bevallom, a lakás, amit béreltünk egy lyuk volt, de otthonos - már amennyire. Én ragaszkodtam a díszítéshez, de Cammie nagyon ellenezte, ezért nem is nagyon voltak érdekes dolgok a falakon, vagy az asztalokon, csak az az unalmas rikító fehérség. A kis lyuk alatt azt értem, hogy egy icipici konyha, amiben elfér egy hűtő, és egy asztal, egy fürdőszoba - középméretű - és két szoba, amiből tulajdonképpen az egyik egy gardrób, csak át lett alakítva - be lett rakva egy ágy - szobává. Kicsi, unalmas, rossz helyen van, vékonyak a falak, de olcsó. Legalábbis a L.A.-i mérce szerint.


-Egyszerű a feladat. Csak bemegyünk, körülnézünk, megfigyelünk, és kijövünk. Érthető? -Állt meg Cam a Juicy előtt. Egyetértve bólintottam, és beléptünk a boltba.
-Nem szeretem ezt a helyet.. -Nyafogtam.
-Kibírod. Kell a pénz. -Zárta le a témát, és elvegyült a sorok között. Én nem igazán tudtam beleélni magam a nézelődésbe - ellentétben Cammievel -, mert azok a cuccok, amik ott voltak undort keltettek bennem, és legszívesebben átterveztem volna az összes ruhát. Csak figyeltem Cammiet, hogy mit csinál. Minden második ruhát megnézte, és utána bólogatott. Ha nem tudnám, hogy most anyagot gyűjt, még azt hinném megzakkant. Mert úgy nézett ki..

***

-Már tudom, miért nem szereted a Juicyt.. -Szürcsölgette a koktélját Cam. -Minden bolt után megiszunk egy koktélt, vagy mi lesz?
-Csak kellett egy kis felüdülés a rémálmok háza után. A következő a Miu Miu?
-Igen. -Húzta ki egy papírcetliről a Juicy nevét. -Fizetnénk! -Intett oda a pincérnek, aki rögtön ott termett. Összeszorított szemekkel alaposan végigmérte Cammiet, és közben ezerrel pörgött az agya.
-Téged ismerlek. -Nyögte ki végül.
-Ooh, igen? Honnan? -Fordult felé Cam.
-Egyszer írtál egy cikket Michiganről, ami itt is megjelent. Amiben Detroitot kritizáltad.. a gyárak miatt.
-Ja, igen. Két hónapja. Emlékszem. De honnan tudtad, hogy én vagyok?
-Benne volt a képed az újságban. Cammie Sharp, ugye?
-Igen.
-Dan Rowkins. Örülök, hogy találkoztunk.. Figyelj.. Nincs kedved eljönni szombaton a Louba? Lesz ott egy valami összejövetel, ott lesz mindenki aki számít. Színészek, énekesek, gazdagok. Na? -Cammie szemei elkerekedtek, és még a szája is tátva maradt. Ilyen rámenős - vagy inkább merész? - pasit még egyikünk sem látott. Főleg Cam esetében. Őt nem merik megszólítani a srácok. Erről is van egy elmélete: Tőlem azért félnek, mert nem vagyok átverhető, kihasználható vagy nőies! Tőled azért nem félnek, mert átverhető vagy, kihasználható és nőies! Ami a szívén az a száján. De Cammie már csak Cammie, és az is marad.
-Végül is, miért ne?!
-Cammie! -Összeszorított fogakkal próbáltam felhívni a figyelmét, hogy mit csinál éppen, de mintha süket lenne.
-Rendben, akkor szombaton hétkor találkozzunk... -Gyorsan körbenézett, majd folytatta. - ...itt!
-Már várom! -Cammie elővette a tárcáját, hogy fizessen, de Dan leintette.
-Nem kell kifizetni, az én ajándékom. -Mosolygott a srác, majd eltűnt az ajtó mögött.
-Ez meg mi volt?! -Fordultam tátott szájjal Cammie felé.
-Ez? Kérlek szépen a L.A.-i életünk megkönnyítése. Ez a pasi híres emberek közé hívott meg.. akkor biztos valami befolyásos emberke, vagy legalább ismeri a jó helyeket. Kellenek a barátok, senkit sem ismerünk itt. -Vonta meg a vállát, mintha semmi sem történt volna.
-Na, de Cam! Nem emlékszel a PEK-re? -A PEK-et tizennégy évesen találtuk ki - Pasi Ellenes Klub -, miután Cammiet és engem is jól pofára ejtettek. 
-Nem is azért egyeztem bele, hogy randizzak vele, hanem azért, hogy bejussunk abba a buliba.  Nem emlékszel? Láttuk Cameron Diazt, Natalie Portmant, és Sarah Jessica Parkert is! Ők biztos, hogy ott lesznek. Nem?
-Nem is tudom, Cam. Ez egy pincér..
-És? Te meg munkanélküli vagy!
-Inkább menjünk. -Pattantam fel a székből.
És igen.. Így lett. A Prada, Miu Miu és a Hugo Boss után is egyenként beültünk mindig másik helyre inni egy koktélt. Több pincér nem hívta el Cammiet sehova. Szerencsére. Végig azon pörgött az agyam, hogy hol lehet az a Lou, amit a pincérsrác mondott, és hogy miért pont Camet hívta meg. Gondoltam azért, mert benne volt az újságban a cikkje? Vagy tetszett neki? A két lehetőség között cikáztam, és a végére szinte annyira izgultam, hogy - ha minden jól megy - sztárokkal fogok koktélozgatni, egy menő helyen, hogy nem is tudtam odafigyelni az alap tevékenységre, hogy kritikát kéne írni a boltokról.
Mikor beértünk a Miu Miuba, már teljesen elfelejtettem a munka szót. Minden erőmmel azon voltam, hogy keressek egy olcsó, mégis esztétikus és pazar ruhát, amiben engem is celebnek néznek majd, és nem leszek az a New York-i kívülálló. Persze Cammie ezt hülyeségnek tartotta, és ragaszkodott a farmer-póló összeállításhoz, de nem hagyhattam neki. Ha tényleg ott lesznek a hírességek, akkor nem lehet átlagosan kinézni. Mivel fekete haja volt, kék szeme és nagyon világos bőre, ezért nem volt átlagos a megjelenése. Még a végzős bálra is farmer-póló szettben jött el. Mindig ő volt a különc, akárhová is ment. Mindig megmondta a véleményét, és soha sem félt. Az első és legfontosabb dolgom az volt, hogy keressek neki egy ruhát szombatra. Majd valahogy meggyőzöm, hogy felvegye.
Nem is volt olyan egyszerű keresni egy olyan göncöt, ami jól is állna neki, és talán még fel is venné. Az utóbbin van a hangsúly.. Ezért megkértem az egyik eladót, hogy segítsen.
-Neki kéne.. -Mutattam rá a barátnőmre. -Nem szereti a szoknyát, ha felvenne egyet, az is fekete lenne, és térd alatti. Kéket kéne.. legalábbis én arra gondoltam. -A nő mereven nézte Cammiet, közben az ujjaival ütemesen dobolt a pulton.
-Megvan! Jöjjön! -Indult el a bolt végébe. A kék ruhák közül előhúzott egyet, amiről rögtön tudtam, hogy ez a megfelelő Cammie számára. -Ez jó? Kiemeli a vállát, és a karcsú derekát, nem beszélve a szeméről. Fekete cipőt, fekete nyakláncot, és kék fülbevalót ajánlanék hozzá. -Ijesztő volt, hogy az a nő így keni-vágja a dolgokat.
-Kék fülbevalót? Nem néz ki kicsit furcsán a fekete nyaklánc mellé?
-Nem. Ha a nyaklánc is kék lenne, egybeolvadna a ruhával. Ha a fülbevaló fekete lenne, egybeolvadna a hajával. Így kiemeli a szeme színét.
-Oh, igen. Köszönöm. Akkor ezt meg is venném. De még keresek magamnak is valamit. -Az eladónő karba tett kézzel végigmért, majd bólintott.
-Egy halvány vanília színű ruha megfelelne. -Indult el egy másik halom ruha felé. -Bézs árnyalatú magassarkúval, vanília színű fülbevalóval, és bagolynyaklánccal. Mivel sötétszőke a hajad jól fog mutatni. A bőrszíned is illik hozzá. -Húzott elő egy vanília színű, térdig érő ruhát a eladó. -Tetszik?
-Őő.. Igen.. nagyon jó. -Hebegtem szerencsétlenül, mert hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
-Akkor nincs más dolgod, mint leülni. Én megkeresem a hozzávaló cipőt, és a kiegészítőket. Hányas a lábad? Hatos?
-Igen.. Hatos.. -Csak bámultam a nőre. -Ez aztán jó a munkájában! -Jegyeztem meg magamban. Megkerestem Cammiet, és elújságoltam neki, hogy megvettem a szombat esti szerelést. Mint ahogy gondoltam, nem volt oda az ötlettől, a ruháktól meg végképp nem.
A végösszeg kissé agyhalált okozott, de megoldottam. Annyi volt benne a rossz, hogy most pár hétig nem eszünk, de az senkit sem zavar.
-Nem hiszem el, hogy az összes pénzünket elcseszted! Ezekre a tetves göncökre! Nincs elég ruhánk? Kivettél volna valamit a szekrényedből! Komolyan, nem hiszem el! -Idegeskedett Cammie, amikor hazaértünk.
-De azok hamisítottak. Ezek pedig eredetiek! -Próbáltam védeni a ruhákat.
-Hihetetlen vagy! Jó éjt! -Becsörtetett a szobájába, és bevágta maga után az ajtót.
-Cammie! Délután négy óra van! Még nem fogok aludni.. -Kiabáltam utána.
-Nem érdekel! -Megvontam a vállamat. -Úgyis megnyugszik estére.. Épp a szobámban ültem, és állást kerestem, mikor csörgött a telefonom.
-Igen? -Szóltam bele gyorsan.
-Lauren Lloyd?
-Igen, én vagyok.
-Josh Willers vagyok. Csak azt szeretném mondani, hogy magáé az állás! Ha tud, holnap jöjjön be egy próbanapra, reggel hétre?
-Hogy mi?! -Nem tudtam felfogni, hogy a bénázásom ellenére behívtak egy próbanapra. -Nem, nem várjon! Ez biztos csak valami félreértés! A Marshalls-ba? Én? Biztos, hogy rám gondoltak?
-Igen. Ha maga Lauren Lloyd, akkor holnap hétre várjuk a Marshalls-ba. Beverly boulevard..
-Igen, tudom. Rendben, ott leszek! Visszhall! -Amint leraktam a telefont átrohantam Cammiehez, és elújságoltam neki a hírt.

Új dolgok

Sziasztok!:)
Na szóval.. egy új dolog van a blogon. Méghozzá a cseréknél..Eddig csak linkek voltak, most megcsináltam úgy, hogy ikonok legyenek, és ha rányomsz valamelyikre, akkor megjelenik a mögötte rejlő blog. Na, ezt egy kicsit érthetetlenül fogalmaztam meg >.<   Szóval annyi a lényeg, hogy mindenki, aki kint volt nálam a cseréknél - link formában - az most átkerült ide - a képes formára. Keressétek meg a sajátotokat, és ha nem tetszik az ikon, amit odaraktam, akkor lehet reklamálni Chatben, vagy Komiban - ha lehet linkelj képet is, ami megfelelne! Ja, és ha valakinek nem tetszik, akkor bocsi, véletlenszerűen raktam oda a képeket. :)

 

Egyéb:Mostanában egyáltalán nem látok komikat, még chatben sem.. Nem szoktam reklamálni, de szerintem mindenkinek szüksége van egy kis megerősítésre, hogy nem csak az üres monitornak ír. Szóval ha valaki szokta még olvasni a történeteimet, akkor légy szíves jelezzen, hogy még itt van, és érdekli, amit írok..
Sajnálom, ha kicsit "hisztis" vagyok, csak ezen a héten nagyon sok dolog történt, és már nem bízok senkiben/semmiben. Ez a blog az egyik menedékem, ahol kiírhatom magam, és egy kicsit el tudok szakadni a kinti világtól - ami legtöbbször gerinctelen, gonosz, és tele van csalódásokkal.